6. fejezet - Hitves

Sziasztok. Mivel jövő héten valószínűleg nem tudnám hozni az új fejezetet ezért most hozom, tudom hogy lehet időzíteni de így egyszerűbb. Na még pár dolog előzetesben pár dolgot. A fejezet eső fele érzelgősebb romantikusabb a közepén pár sor egy kicsit idilles jellegű a végén pedig jön a megszokott bonyodalom. Most a szokásomtól eltérően van egy nagyon kicsike függővég jellege, ezért bocsánat de így egyszerűbb volt. Na jó befogtam Jó olvasást és véleményeket szívesen fogadok :P :DD

Hitves

Sophia az elmúlt egy hetet külsőleg kómában töltötte, míg ő maga inkább azt mondta volna, hogy élet és halál között a lebegett, de az okára nem tudott rájönni. Lehet, hogy a lélekvándorlás miatt, vagy lehet, hogy valamilyen méreg került a szervezetébe. Mindenesetre ő nem tudott rájönni a „halál” okára. Így a magyarázkodás  találgatásba fulladt. De ez az időszak jó volt egyvalamire. Arra, hogy Sophia tisztázza magában az érzéseit. Rájött, hogy nem akar innen elmenni. De nem azért mert szeretné ezt a rühes várost, vagy, mert a Josephéket megszerette volna. Nem. Hanem a barátai, és főleg Chase miatt. Nem szeretné őket itt hagyni, maga után fájdalmat hinteni, és örökre búcsút venni, és önző is. Nem szeretne újra egyedül lenni, megszerette, hogy van, akire támaszkodnia.

De leginkább Chase miatt. Első pillantásra egy nagymenő srácnak tűnt, de a szíve tiszta és nemes. Több rejtőzik benne, mint amit a többiek észrevesznek. Még nagy dolgokat kell véghezvinnie. Lehet, hogy itt a Valóság világágban, de lehet, hogy a Varázslat világában teljesedik csak be a sorsa, lehet, hogy az oldalán és lehet, hogy egyedül lesz. Ezt csak a sors döntheti el, és a döntésekbe nekik nincs beleszólásuk. Sophia nagyon reméli, hogy még egy ideig a fiú mellett maradhat, hisz még csak most találta meg új lovasát, és nem akarta őt egyből elveszíteni, mert ha most elvállnak, akkor bizonyos, hogy soha többet nem fognak találkozni. De ennél hatalmasabb, hogy a lány kezd a fiúra hitveseként is gondolni. Többször eljátszadozott a gondolattal, a lábadozása alatt, hogy mi lenne ha Chaset hitveséül fogadná, a többiek mit szólnának hozzá. Végül arra jutott, hogy semmi értelme ezen gondolkodni, mert még esély sincs arra, hogy ők ilyen értelemben, a valóságban is egy pár legyenek. De ezek után mindig újra s újra a gondolatai közé merészkedik ez a furcsa vágy, és nem hagyja a lányt nyugton pihenni, pedig már ráférne egy kiadós pihenés.

A lány az oldalára fordult, így tekintete pont a gondolatait lefoglaló fiú arcélére siklott. Sokáig szemlélte a gyönyörű arcot, majd elkönyvelte, hogy nagyon jóképű, és tényleg illene hozzá. Sok tekintetben kiegészítik egymást. Például a lány alacsonyságához jól mutat a fiú középmagas termete. És Sophia hallgatagságát, és hidegségét ellensúlyozza a fiú vidámsága, és egyfolytában járó szája. A fiú meggondolatlanságát, és hirtelen haragú természetét, pedig a lány nyugodtsága, és meggondoltsága. Annyira különböznek egymástól, de mégis hasonlítanak, és rengeteg közös van bennük, és talán ez tartja őket a leginkább össze.

-       Régóta ébren vagy? – kérdezte a felnyíló zöld tekintet gazdája.

-       Igen – válaszolta halkan a lány, miközben kinyújtotta a kezét, és végigsimította a fiú arcát. Mikor felébredt meg mert volna rá esküdni, hogy Chase éveket öregedett, míg ő nem volt magánál. De mióta jól van, és beköltözött a szobájába az arcvonásai teljesen ellazultak, és újra felöltötték kisfiús létüket, ne nem mintha Chase arca kisfiús lett volna, vagyis csak ha olyan szögből nézzük. Chase belesimította arcát a tenyerébe, majd ránézett csillogó smaragdzöld tekintetével.

-       Jól vagy? – kérdezte a fiú

-       Igen, csak… - csak reménytelenül beléd szerettem, elfáradtam, és pihenésre an szükségem, és visszavágyok a fajtámhoz, a birodalmamba. Mióta sok ezer évvel ezelőtt elhagyta Pentrast és a népét fáj a szíve. Belé volt nevelve, hogy a népének sorsa mindennél fontosabb, és soha sem adhatja fel. Apja tanította őt gyermekkora óta, ő nevelte fel, mert anyja nagyon hamar eltávolodott tőle. Jó uralkodó vált volna belőle, hűséges hitves, becsületes királynő, és bölcs hadvezér. De nem ez nem történt meg, mivel ő a fiatal fejével elmenekült az akadályok elől.

Chase rögtön rájött a hangjából és elkomoruló arckifejezéséből, hogy valami bántja a lányt, így rögtön rá is kérdezett:

-         Minden rendben? - kérdezte, és közben fürkész tekintetével az arcát tanulmányozta. Érezte, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de nem tudott rájönni, hogy mi. Sejtette, hogy ellentétes érzelmek dúlnak benne, de nem tudta miért, és a múltját sem ismerte.

Sorneth nem tudta, hogy mit válaszoljon. Elmondhatná az igazat, hisz biztos benne, hogy a fiú megértené és nem itélné el, de félt. Félt, hogy kihúzza belőle, hogy honvágy van, vagy, hogy többet érezz iránta, mint ami illő lenne. Végül úgy döntött nem mondja el. Általában nem esett nehezére a hazudás, de most mégis fájt a szíve, hogy nem mondhatja el az igazságot a társának.

-         Nem – mondta végül. Agya úgy döntött, hogy nem mondja el az igazat, de a szíve hozta meg a helyesebb döntést, mint mindig, mert ha érzelmekről van szó, szíve mindig jobban fönt, mint akarata.

-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Chase, és a hangából kicsendült az aggodalom, és a félsz, hogy elveszítheti Sophiát.

-       Fáradt vagyok – mondta egy nagy sóhaj után a lány, miközben ő is a fiúra emelte sötétzöld pillantását. Végül mégis az igazságnál marad.

Chase nem tudott erre mit reagálni.

-       Nagyon fáradt vagyok, és nem tudom kipihenni magam. Nem tudok megnyugodni. Pedig annyira szeretnék. Elfojtom magamban, gúzsba kötöm, de ott van és szenvedek tőle. Nem tudok mit csinálni vele, mindig előtör és egyre erősebb s erősebb – fakadt ki végül Sophia, és már nem tudta tovább magába fojtani az érzéseit. Azok áttörték a gátat és menthetetlenül és pusztítón ömlöttek ki belőle. Nem tudott már mit csinálni. Már nem volt elég erős ahhoz, hogy újraépítse a gátat. De talán már nem is akarta igazán.

A fiú egy pillanatig csodálkozva nézte a lányt. Mindenre számított, csak egy ilyen mértékű kiborulásra nem. Egy kicsit furcsa volt látni, hogy az eddig érzelmeit elrejtő lányban ennyi minden kavarog, és a tudat, hogy ezt mind magában tartotta, és nem osztotta meg senkivel. Mindennel egyedül nézett szembe. Mérhetetlen csodálat, tisztelet, büszkeség és szeretet kavargott benne. Igen szeretet. Most már magának is bátran bemeri vallani, és ha kell világgá is kürtölni, hogy szereti ezt a lányt. Teljes szívéből, olyannak amilyen. Kinyújtotta a kezét, és lágyan letörölte a gyönyörű arcon végigfolyó ezüstszín könnyeket. Sorneth ráemelte a könnytől, és az érzelmektől csillogó zöld tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal közelebb húzódott Chasehez, és ajkát az övére nyomta.

Chase ledöbbent és az első pillanatban nem is tudott reagálni, majd észhez tért, és ugyanolyan szenvedéllyel csókolta a lányt, ahogyan ő csókolt. Kezeit a rajta támaszkodó lány derekára futotta, majd közelebb húzta magához, és a következő pillanatban átfordultak, és a fiú került felülre. De ő egy percre sem engedte volna el a lányt, aki a nyakába csimpaszkodott és szorosan hozzá simult. Ez volt első igazi, nem ál, érzelem nélküli csókjuk. És jó volt, elképesztő. Egy pillanatra megszűnt körülöttük a világ, csak egymást érezték, és a körülöttük pattogó szikrákat.

Sophia törte meg a csókot, de csak a levegőhiány miatt. Mindketten gyorsan kapkodták a levegőt, és a szívük is hevesen, egy gyors ütemre vert. A lány nem tudta miért tette, de nem bánta meg. Jó volt, nagyon. Már régóta szerette volna megtenni, de mindig félt attól, hogy társa mit reagálna.

A két zöld pillantás egyszerre nyílt fel, és találkozott össze. Mindkettő csillogót. Vágytól, szenvedélytől és szerelemtől.

-       Már azóta szeretnék így fölötted lenni, mióta az első napodon megláttalak – törte meg végül a csendet Chase, mire mindketten felnevettek. A fiú legördült a lányról, majd az oldalára fordult, és szorosan magához húzta a mellette fekvő törékeny testet.

-       Oh, és mi mindent szeretnél még? – incselkedett a lány. A hangjából kihallatszódott a vidámság, és az arcán játszó mosoly, mire Chase is elmosolyodott.

-       Elég sok minden fordult már meg a fejemben – nevetett fel a fiú, miközben végig simított a lány oldalán, majd elkomolyodott.

-       Mi volt a baj? – kérdezett rá végül. Mert mindez szép és jó, de még mindig nem jött rá, hogy a lánynak mi baja volt. A lány teste megmerevedett a szorításban, majd megfordult, és addig fészkelődött, míg Chase szemébe nézett.

-       Ez – mondta. – Nem szeretem, ha vannak érzelmeim. Zavarnak és gyengítnek. És mostanában egyre több érzésem van, ami zavar – magyarázta halkan a lány, és lesütötte a szemét.

-       De miért baj hogy vannak érzéseid? Azok nem bántanak, csak kavarognak benned – csodálkozott Chase.

-       Nem ismered a múltam ehhez eléggé. Mások az én helyemben a halált választották volna. Talán nekem is azt kellett volna, de nem ezt csináltam, mert ahhoz túl makacs és büszke voltam.

-       Sorneth? – nézett rá csodálkozva Chase. Sophia pedig hirtelen ráemelte a tekintetét. Mióta megmondta neki az igazi nevét, most először hívta így.

-       Miért hívtál így? – kérdezte akadozó nyelvvel a lány.

-       Mert eddig úgy viselkedtél, mint az a lány, akit megismert, az a lány akit Sophiaként ismertem, így furcsa volt máshogy hívni téged. De most… most valahogy más vagy. Mintha tényleg több lennél annál a lánynál. Nem tudom megmagyarázni, de most jöttem rá, hogy te már nem csak Sophia vagy. Azzal, hogy elmondtad nekem a kiléted, beavattál a titkodba, megnyíltál előttem, már talál hozzád a Sorneth név.

-       Értem – sóhajtotta halkan, majd addig fészkelődött, míg a fiúhoz nem tudott bújni, és az arcát belefúrta a nyakába. – Jó illatod van, megnyugtató – mosolygott a lány, majd behunyták a szemüket és elmerültek az álmok végeláthatatlan tengerében. De tudták, hogy ez a beszélgetés még nincs köztük lezárva, és ennek még lesz fojtatása. De úgy gondolták most egyszerűbb így, békésen.

Másnap kora reggel Nick kopogás nélkül lépett be a két „fiatal” szobájába, majd torok köszörülve hátat fordított az ágyban összegabalyodott végtagokkal lustálkodó párosnak.

-       Gyerekek, legyetek már tekintettel azokra, akiknek jelenleg nincsen kapcsolata – nevetett fel Nick, mire Sorneth összeszedte magát, és felnézett az ajtóban álló fiúra. Mondjuk Nicknek sem lehettek problémái a csajokkal, mivel magas volt, fekete hajú, ragyogó kék tekintetű és nagyon jóképű. Sophia már többször észrevette, hogy a suliba járó lányok gyakran sóhajtva utána fordulnak, de Nicknek egyik sem keltette fel a figyelmét. Nem, baj, majd egyszer ő is megtalálja az igazait. Hosszú élet áll még előtte, ebben a testben.

-       Mit akarsz Nick? – kérdezte morgolódva Chase, de Sorneth már kipattant az ágyból és belépett a fürdőbe, hogy felfrissítse magát, és, hogy normálisan felöltözzön. Pár perc múlva teljes pompájában kilépett az ajtón, majd a fürdőt átengedte Chasenek, aki mikor elment mellette, lehelt egy futó csókot a homlokára és megjegyezte, hogy jól néz ki. A lány csodálkozva nézett utána, nem értette, hogy mire értette a fiú, majd Nickre nézett.

-       Tényleg jól nézel ki – vonta meg a fiú a közeli fotelban ülve. Sophia végignézett magán, majd rájött, hogy miért nézte meg a két fiú ennyire. Egy fehér alapon színes virágos miniszoknyát, sötétbarna térdig érő legginget, fehér pánt nélküli felsőt és fehér balerina cipőt viselt. Barna haja laza hullámokban omlott a hátára és frufruja, mint mindig most is keretet adott az arcának. Mivel a szemhéján a fekete színezés a napokban teljesen eltűnt tudott sminkelni, így felkent egy halványpirosas csillogó színű festéket és egy kevés szempillaspirált is használt, amitől a szempillái még feketébben, még dúsabban és még hosszabban adtak keretet a zölden izzó szemének, és végül a szájára halványan fénylő alig észrevehető szájfényt kent. Ettől a visszafogottságtól, a színektől, az arcán lévő boldogságtól, és mosolytól és a gyönyörűségtől tűnt olyan szépnek ma reggel.

-       Indulhatunk? – kérdezte Sorneth. Közösen úgy beszélték meg, hogy három hét lógás után, már épp ideje lenne, nekik is suliba menniük. Az osztályban már kezdtek olyanokat pletykálni, hogy elszöktek, vagy Las Vegasba mentek titokban összeházasodni, és ehhez hasonlatos érdekes dolgokat találtak ki. Így, hogy vége legyen a pletykálásnak úgy döntöttek suliba mennek. És egyikük sem viselt semmilyen jegygyűrűre emlékeztető dolgot. Sőt, Sophia, még az arany pecsételő gyűrűjét is levette, nehogy téves következtetéseket vonjanak le.

-       Igen – lépett ki Chase is a fürdőből. Egy egyszerű halványkék koptatott farmer, egy fehér felső, és egy laza, kék, kockás ing. A szőke szanaszét álló hajában még csillogott egy-két kósza vízcsepp, de az arcán ott ült egy hatalmas, boldog, és talán levakarhatatlan vigyor. Chase átölelte a lány derekát, majd poénkodva mentek le a lépcsőn és pattantak be Nick fekete BMW-jébe, ami ott parkolt a ház előtt. Közös megegyezés alapján ő vitte ma őket suliba. A parkolóban az egész banda ott várta őket, majd mikor a lány kipattant a kocsiból egy Tiffany ugrott a nyakába.

-       Hol voltál három hétig, drága? – kérdezte a könnyeivel küszködve a lány. Sorneth csak ekkor döbbent rá, hogy a többiek nem tudnak semmit az eddig történt dolgokról. Nick és Troy volt az egyetlen, akik meglátogatták. Na persze! Ez jellemző! Rám hagyják a dolgok nehezebb felét… Azt mondani, hogy nem tudják, mi van velünk, sokkal egyszerűbb, mint kitalálni egy sztorit arról, hogy hova tűntünk. Zsörtölődött magában a lány, majd üdvözölte a többieket is, akik alig várták, hogy megölelhessék a lányt és kifaggassák az elmúlt három hét történéséről.

-       És valaki elmondaná, hogy hová tűntetek el három hétig egy szó nélkül? – vonta kérdőre őket Aby.

-       Hát… - kezdte el a ködösítést Chase, majd könyörgően Sophiára nézett, aki egy nagyot sóhajtott, majd elkezdett beszélni. Össze-vissza mondott arról, hogy vidéken meghalt Chase egy nagyon távoli rokona, és a temetésére mentek. Mivel a fiú anyja nem ért rá, és ő mégsem akart egyedül menni, megkérte a lányt, hogy kísérje el. Nagyon nagy hülyeség volt, semmi értelme nem volt, de a többiek elhitték, vagy csak egyszerűen nem akartak szólni, mert rájöttek, hogy azért hazudnak, mert nem akarják, hogy tudjanak róla, így elfogadták és továbbléptek.

Mindannyian sejtették, hogy ennek a három hét „lógásnak” még meg lesznek a következményei, mind az osztályfőnök felől, mind a Josephék felől. Josephék támadtak először. A banda a megszokott helyén ült, az iskola lépcsőjén, mikor megérkezett Anthony, Zafír, Sebastian és Liza. Egyből kiszúrták a lányt és a vidáman nevető fiút, akinek Sophia az ölében ült.

-       Hol voltál három hétig? – támadta le rögtön a lányt Anthony.

-       Semmi közötök hozzá – vágott vissza flegmán a lány, mire Anthony felmérgelődött.

-       Igenis közünk van hozzá, addig, amíg nem tudsz felnőttként viselkedni, és a családunk tagja vagy.

Sophia keserűen felnevetett, majd a fájdalmat és erőt sugárzó zöld tekintetét rászegezte a vámpírra.

-        Anthony, hamarabb felnőttem, mint gondolnád. Semmit sem tudtok rólam, azt sem tudjátok, ki vagyok. Százszor idősebb vagyok nálatok, sőt a világon egyike vagyok a legidősebb lényeknek – csattant fel Sorneth. Annyira megharagudott, hogy nem tudott uralkodni az indulatai felett. Felállt Chase öléből, aki megpróbálta lenyugtatni, de Sorneth észre sem vette őt. Szeme vörösbe váltott, fogai megnyúltak és kiélesedtek, ugyanígy a karmai is. A levegő vibrált körülöttük, a dühtől, a fájdalomtól és a határtalan erőtől ami Sornethből áradt. A barátai is meghátráltak, akárhogyis tudták a haragja nem ellenük irányul. Sorneth fenyegetően közelebb lépett a Josephékhez, akik hátráltak. – Még sosem hallottál az utolsó fekete sárkányról? Még sosem hallottál a kiválasztottról, ki az eddigi legnagyobb hatalommal rendelkezik? Még sosem hallottál Pentras szökött uralkodójáról? Még sosem hallottál az Árnyról? Még sosem hallottál a Valóság világában élő bérgyilkosról, akitől mindenki retteg? Még sosem hallottál RÓLAM? – az elején halkan, fenyegetően beszélt, míg a végén már üvöltött. Most már nem is volt annyira dühös, inkább csak fájt neki a szívén ejtett seb, és ölni akart. Azt szerette volna, ha vér folyna. Kellett valami, ami lenyugtatja. Egy harc, egy feladat bármi.

-       Sophia… - szólalt meg bátortalanul Sebastian, miközben folyamatosan próbálta nyugtatni a lányt. De a hullámok még azelőtt megsemmisültek, mielőtt létrehozta volna őket. A Josephék még csak most döbbentek rá, hogy a lány mennyire erős. Eddig sosem érezték ennyire a belőle áradó hatalmat.

-       Te ne szólalj meg, Érző Ivadéka! – csattant fel Sorneth.

-       Mi van!? – csodálkozott Bastian a megszólításon. Érző Ivadéka?

-       Sorneth, nyugodj meg! – lépett a lány mögé Chase és megérintette a karját. Sorneth rászegezte vörös pillantását, majd kezdett lenyugodni. Nagyokat lélegzett, hogy beszívja a fiú illatát. Majd pár perc múlva lenyugodva, újra zöld pillantással nézte a Josephéket.

-       Tűnjetek el! – mondta fagyosan. Nekik nem kellett kétszer mondani, a következő pillanatban már az iskolában is voltak. Sophia vett egy mély levegőt, lehunyta a szemét és élvezte a haját fújó lágy szellőt. A hátánál a levegő hullámozni kezdett, majd kecsesen előbújt két fekete, karmos végű szárny a lapockájából. Sophia szorosan összehúzta maga mögött, majd kitárta őket. Még egy párszor megismételte ezt a mozdulatsort, amit a barátai ámulva néztek. A szárnya fekete volt, koromfekete így eléggé kitűntek a hegek és a szakadások az érzékeny hártyán. A balszárny végén lévő karomból pedig le volt törve egy darab. Vajon mi tehette ezt ezzel a csodálatos szárnnyal?

Sophia kinyitotta a szemét, majd megfordult és szembenézett a barátaival. Arca és tekintete semmit sem árult el, teljesen közömbös maradt. Majd vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett.