8. fejezet - Pentras

Sziasztok..... Tudom teli van hibákkal.. de mégis jobb mint a semmi... Nagyon sajnálom a késést... és lehet hogy megint előre nem látható ideig nem jelentkezek, gép és tanulás hiánya miatt..

Jó olvasást, véleményeteket várom puszi <3

Pentras

Sophia vett egy nagy levegőt, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy fájdalmas lesz neki ezt felidézni, de azzal is tisztában volt, hogy majd egyszer ezt a történetet is el kell mesélnie a fiúnak, ahogy a saját történetét is. De azt jobban szerette volna egy kisit később, mikor már mindketten készen állnak rá.

-       A birodalom és a Varázslat Világának történelme hosszú, hosszú éveken keresztül egy volt. Sárkányföld egyike volt a három megalakult hatalmas birodalmaknak, még az Ősidő elején. De mindenki tudta, hogy ő a legerősebb, és a népéből igazi vezetők kerülhetnek ki. Hisz a tündék és boszorkányok nemzetsége semmit sem ért a hatalmas szárnyas lények  ellen. Míg a törpék, és óriások már komolyabb ellenfélnek számítottak számunkra. De ők a széthúzássukkal elintézték, hogy ne legyen közük a világban történtekhez.  A három birodalom Pentras, Mirana és Demoria. A világ alapja. Jó idő volt, nem törtek ki háboruk és nélkülőzés sem volt. Mindenkinek volt munkája és elég pénze ahhoz, hogy megvegye maga számára a szükséges javakat. A Pentuo család ekkor került hatalomra Pentrasban. És talán a múltat visszanézve ezek voltak a legjobb idők. De a mi baridalmaink mellett volt egy aprócska ország Firtuna, a sötétség és sokak szerint a szerencse birodalma. Már sokan mentek el oda, és akik visszatértek sok mindent mondtak róla. De két dologban egyetértetek. Az a hely a legsötétebb és a leggonoszabb hely a világon, de nagyon hamar meg tudsz gazdagodni. Én valamikor ilyentájt a békeidőkben születhettem meg. Hmmm, mennyi is? Kürölbelül 5000 évvel ezelőtt. – a lány itt egy pillanatra elhallgatott. De régóta van már életben. Ötezer év, bizony sok idő. És mennyit szenvedett ez alatt az idő alatt. De szerencsére voltak boldog időszakok is. Várt még pár másodpercet, míg a fiú megemsészti a nagy számot, majd újra fojtatta. – Alig háromszáz év múlva tört ki a Nagy Háború. És ekkor bomlott minden két felé. Mi sokáig próbáltunk valami békés kiútat keresni a háborúból, de az egyre jobban előretörő sereg ráébresztett arra, hogy ez már túl késő. De apám, az akkori vezető, nem szeretett volna háborút. Főleg nem így hogy a háborút végülis mi robbantottuk ki. A hangulat és a készűlődés már hónapok óta érezhető volt, de senki sem lépett. Kellett valami ok. Aztán, mikor a mi határainkon belül elkaptak és megkínoztak egy Firtunából szármezó kémet kitört a háború. Két nagy szövetség alakult meg. A Világ szövetsége, akik a sárkányok, pontosabban a mi oldalunkon harcoltak. Tündék, boszorkányok, alakváltók, tündérek és a többi tiszta lelkű lény. Ekkor alakult meg a Tanács is. Ez a hálozat, szövetkezés, csoportosulás kötött minket össze. Itt beszélték meg a haditerveket, és még pár ilyen  fontos dolgot. És a velünk szemben állók a Márvány szövetségesei, a törpök, orkok, óriások, árnyak, a gonosz lélekkel rendelkezők. Apám a döntése után pár nappal háborúba vonult. Azon az estén, mikor elbúcsúzott tőlünk látttam őt utoljára élve. Már hatvan éve tartott a háború, amikor megszületett az öcsém. Tudtam, hogy csak a féltestvérem, mer ez alatt az idő alatt apám egyszer sem utazott haza. Anyámat megvettettem ezért a tettéért. Hogy ilyen időkben képes volt apámat hátba támadni, de a tesstvéremet szerettem. Mindenél jobban. Ő volt a szín, ami bearanyozta az életem. Aztán újabb harminc év telt el háborúzással, és ezalatt az öcsém felcseperedett, és én közelítettem a négyszázhoz. Ekkor érkezett a hír, hogy apámat megölték. Hátba támadták. Ez volt az első alkalom mikor a szívem összetört, és a második mikor a tetteimet nem én vezéreltem. – mindig emlékezni fog arra a napra. Ahogy a hírnököt férre löki, majd kirohan az ajtón. A szeméből patakozik a sok vérvörös könnycsepp, de ő nem foglakozott ezzel. Futott, és futott. El akart meneküln a z igazság elől, de az nem engedte meg neki. Mindig és mindig utolérte, és belülről emésztette. Végül egy hatalmas fa alatt állt meg, és leheveredett annak a tövében, Két óra múlva született meg az a döntés, hogy bevonul a háborúba. Csak a véletlennek köszönhette, hogy összetalálkozott a fiúval, az apja helyetesével. De az biztos, hogyha akkor mindketten külön mentek volna ez a háború teljesen máshogy végződött volna. – A harcból visszavonulás lett, a sereg összeesett apám vezetése nélkül, és az ellenség egyre közelebb kerüt a birodalom szívéhez. Tudtam, hogyha Sárkányvár, a főváros elesik nincs esélyünk győzni. És ezt tudta Gruiso is, az ellenséges had vezére. Andreassal, az új hadvezérrel egyszerre indultunk utnak. Mind ketten reménykedtünk az Isteni segítségben. Ami meg is érkezett. Egy sárkányharcos formájában. Az én formámban. Titokban harcoltam, titokban követtem sereg minden lépéset és titokban szerveztünk Andreassal megbeszéléseket. – a lány még emlékezett arra, hogy nem csak ezek fojtak titokban, a köztük kialakult igazi kapcsolat is titokban fojt kettejük kérésére. Az éjszakai megbeszélésekközelsem csak a háborúról szóltak. De nem bánták, hisz mindkettejüknel ez adott erőt a háborúban. De mikor vége lett, és a férfi megtudta, hogy a lány el akar szökni mindenek vége lett. Andreas nem támogatta a lány menekülési  tervét, így a kapcsolat véget ért, de azért barátságban és egy izgalmas éjszakával búcsúztak egymástól talán örökre. – Így az ellentámadás új lendületet vett. Volt aki összefogja a sereget, és ott volt Andreas, aki nagyon jó vezető volt és biztos kézzel irányitott, és ott voltam én a kiválasztott, az Ősi Erő birtokosa. Így újabb tíz évnyi harc után végül Firtuna megadta magát. Ekkor lett a Varázslat világa így felosztva. Hat birodalomra. A világ közepén, és a leghatalmasabb birodalomnak megmaradt Pentras, de azonkívül semmi sem volt a régi. Mindegyik orszáh elvesztette régi csillogásást. A száz év hosszú idő. Mindenkit megviselt. Így újra indultak az építkezések, és újabb száz év elteltével minden a régi fényében csillogot. De én ezt már nem láttam, mivel a háború végével, négyszáz évesen elszöktem abból a világból. Ide az emberek közé. És megtaláltam a boldogságot, a lovasom. De ezt is tönkertették. De ez már egy másik történet. – a saját története – Ami egy kicsivel hoszabb terejedelmű, mint ami az időnkbe belefér. Már így is túl régóta vagyok itt. Rég elkellett volna indulunk. – Sophia a mesélés közben többször kisebb-nagyobb szünetetket tartott. A könnyebb emésztés és saját maga miatt. Bár a történet happy endnek tűnik közel sem volt az. A népét gíőzelemre vezette, de a csatát Gruiso nyerte meg. Hisz sikerült a terve, teljesen összetörte Sophiát. Annyira, hogy az elmenekült. Azóta a lány már százezerszer megbántta, hogy elszökött, és tudta, hogy hallgatnia kellett volna Andreasra, mivel az ő érvei valósak voltak, nem úgy mint a lányé. Sophiának már egyedül a honvágya és a remény maradt. A remény, hogy mikor lesz elég bátorsága, hogy viszatérjen, akkor a népe is visszafogadja, és ne ítélje el. Chase pár percig nem szólalt meg. Sophia azt hitte, hogy próbálja feldolgozni az imént hallottakat, pedig az igazság ennél sokkal egyszerűbb volt. Chase a társa arcát nézte, és próbált valamit kiolvasni a vonásaiból. Sikertelenül. Végül egy kicsit erősebben magához szorította, majd nyomott egy csókot a lány hajába.

-       Jól vagy? – kérdezte érdeklődve, és megpróbálta a csevegő hangot megütni.

-       Igen – bólintott a lány egy perces hallgatás után.

-       Akkor jó. Amúgy a te életed csak harcból állt? – kérdezte a fiú elképedve, mire a lány felnevetett.

-       Igen. Harcból, vérből, fájdalomból és gyilkolásból. De én így érzem jól magam, hisz harcosnak születtem.

-       Jó de akkoris. Nem fáradtál már bele?

-       Nem. Engem ez éltet. A harc.

-       Minden sárkány ennyire… ennyire harcias?

-       Nem. A legtöbben nyugodtak és bölcsek. Az egyik legnyugodtabb nép vagyunk, békeszertőek, hűségesek és kitartóak. De hogy mondjak valami rosszat is nagyon makacsok, büszkék és önfejűek vagyunk.

-       Mint egy öreg kutya – mondta Chase, mire Sophia szúrosan felnézett rá.

-       Nem vagyunk kutyák! – jelentette ki, majd kibontakozott a fiú öleléséből és elindult a fürdő felé. Mikor fél uton járt a fiú elkapta a kezét és visszahúzta magához.

-       Megsértődtél? – kérdezte közel hajolva Sophia ajkaihoz.

-       Igen – mosolyodott el a lány halványan, miköözben a telt csillogó ajkakat figyelte és azt kívánta bárcsak végre megcsókolná a fiú.

-       Bocsánat – mondta Chase.

-       Elfogadva – bólintott, majd lábújhegyre állva megcsókolta a fiút. Pár perc múlva eltávolodtak egymástól és a lány is végre eljutott a fürdőbe.

Chase az ablakhoz sétált, majd kinézett rajta. Gyönyörű volt az alkony, ahogy vörösre festette az égalját, és ahogy a nap eltűnt a fák mellett. De a fiú nem ezt látta, ő most nem a szépségét látta ennek a tájnak, hanem egy más világot. Tudta, hogy az embereknek az a nap vége, de egy más világ csak most ébredezik, hogy vannak akik most éppen a reggelijüket fogyasztják. Elképzelte Sophiát is, ahogy ot ál egy állat teteme felett és a húsát szaggatja ki erős fogaival. Ijesztő volt a kép, de a fiú nem gélt tőle. Nem tudott tőle félni. Tudja jól hogy a lány kegyetlen, de nem lenne képes Chaset bántani. Vagyis reméli.

Sophia ahogy kilépett a fürdőből egyből észrevette az ablak mellett álló fiút. Tudta hogy valami nincs rendben. Arca elkomolyodott és a gyönyörű zöld szemévől sütött a fájdalom. A lány nem tudta, hogy mi baja lehetett, de annyit sejtett, hogy neki köze van a fiú gondjaihoz. Mióta megjelent itt, azóta mindenkire csak a bajt hozta. Először Golgi, utána a rosszul léte, majd Eyedis, most meg ez is. A fiú mindent maga mögött szeretne hagyni, csak azért hogy vele legyen. Egy lépéssel a fiú elé lépett majd nekidőlt a mellkasának és együtt szemlélték a naplementét.

-        Sajnálom – szólalt meg Sophia halkan.

-        Mit? – kérdezte a fiú elkerekedett szemekkel, mivel fogalma sem volt róla, hogy mire érti a társa.

-        Hogy belerángattalak ebbe. Nem lett volna szabad ide jönnöm.

-        Sophia, figyelj – megragadta a két vállánál fogva és maga felé fordította. Szerette volna látni a szemeit. – Nem TE rángattál bele. Az ÉN döntésem volt.

-        De…

-        Nincs de. Fogadd el, hogy veled tartok. Ha akarod, ha nem – mondta határozottan.

-        Chase… - kezdett volna el ellenkezni a lány, de végül nem fojtatta a mondatot. El kellett fogadni, hogy most már nincs egyedül, és hozzá kell szokni ehhez. Mikor utoljára segítő jobbot nyújtottak neki, nem fogadta el, és vesztett. Nem fogja még egyszer elrontani. Ezt most nem. Ahhoz ez a kapcsolat túl jó… Szüksége van a fiúra.

-        Jól döntöttél – suttogta a fiú, aki eddig a lány szemeit nézte. Ki tudta olvasni a döntését, mert megcsillant benne egy határozott fény, a makacsság és felgyúlt benne a boldogság és a társ utáni vágyakozás és a küzdeni akarás.

-        Induljunk! – mondta a lány, majd az ágyra ledobott táskához sétált és felemelte. Chase hamar felzárkózott a lány mellé, majd az ujjaikat összekulcsolva léptek ki a házból. A kapu előtt ott állt Sophia fekete kocsija. Mindketten bepattantak a kocsiba, a táska pedig bekerült a csomagtartóba. Sophia elindította a motort, majd még mielőtt kihajtott volna az utcából visszanézett a házra. A házra mely eddig vendégül látta.

Miközben a házat nézte, a gyors szemlélődés alatt feltűnt neki valami furcsa. A ház előtti egyik bókórból egy hosszú vörös gyík bújt elő. Nagyobb volt mint akármelyik gyík amitt eddig látott, és ami a legfurcsább volt, hogy a hátáról kettő csökevényes szárnyacska nőtt ki. A lány hamar összerakta a részleteket, és magában elmosolyodott. „Lebuktál” Gondolta Sophia, majd a gázra taposott, és hátat fordított a ffurcsa gyíknak.

„Sorneth, Sorneth! Mit tervezel?” Csóválta meg a fejét egy férfi, aki egy közeli utcacskában rejtőzött. „Tudom, hogy észrevettél, de min töröd az eszed? Valamit nagyon el akarsz előlem titkolni! De nem fog sikerülni!” A férfi előtt egy hatalmas üveggömb lebegett, abból nézte végig, ahogy a lány elhajt.  Magas volt, de az alakját egy fekete köpeny takarta. Úgyanolyan köpeny, mint amilyen a lányon volt a megérkezése napján. „Ne aggódj drága,  nem tudsz előlem meggszökni!” Gondolta, majd felnevetett. Nem volt gonosz nevetése, olyan semmilyen, talán egy kicsit vidám volt. A férfinek a kisugárzása sem volt ijesztő, mégis minden lény eltűnt a közeléből. Talán megijedtek a belőle áradó energiáktól.

Az utcasarkon befordul a vörös szárnyas gyík, majd miután a férfi lehajolt érte felmászott annak vállára és kényelmesen elhelyezkedett.

-        Elégedett az uram? – kérdezte sziszegve, ki-kibukkanó fekete villás nyelvvel.

-        Igen. Jó munkát végezil Millary – vakargatta meg a gyík fejét a köpenyes ember. Majd vett egy nagy levegőt, és megfordult. Lépései kopogtak az utca macskakövein, de a férfi nem foglalkozott vele. Kisétált Az utcából, majd kilépett egy forgalmasabb útra.  A szél felerősödött, majd lefújta a csuklyát a férfi fejéről, így feltűnt gyönyörű arca. Szőke hajába bele-bele kapott a szél, és cibálva játszadozott a selymes tincsekkel. Mélybarna szemeit egy pillanatra lehunyta, mikor megérezte az arcába fújó hideg szellőt. Majd kinyitotta és fellángolt benne valami. Valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan láng. Úgy tűnt, mintha tűz emésztené a tekintetét. Gyönyörű íves ajkait egy vonallá préselte, de a következő pillanatban már mosolyra húzódott a szája két széle. Így kibukkantak ajkai alól a hegyes szemfogai. Arcát még egy pillanatig a szélbe fordított, majd egy újabb sóhaj következett. Felemelte a kezét, majd óvatosan végigsimított a bal orcáját átszelő forradáson. „Itt az idő!”