4. fejezet - Ébredés

Ébredés

            Chase az éjszaka semmit sem aludt, így mikor telefonja halk ciripelésbe kezdett ébresztő gyanánt a fürdőbe osont és felfrissítette magát. Mikor a tükörbe nézett, azt hitte, ott menten elájul, fiú létére. Szörnyen nézett ki. A zöld szeme tompán csillogott, és jó nagy fekete karikák éktelenkedtek a szemei alatt, arca sápadt és beesett volt. Hiányzott neki az alvás. Még arra sem volt ereje, hogy a hajával foglalkozzon, így úgy hagyta, ahogy azt Isten teremtette. Hátul a nyakába lógott, és a végei a szemeibe is belelógtak, de nem volt ereje ezzel foglalkozni. Visszament a szobájába, halkan bepakolt hétfőre és ruhát váltott. Egy fekete farmer, és egy egyszerű piros kockás inget kikapott a szekrényéből, gyorsan átöltözött, majd kilépett a szobából és lefutott a konyhába. Az anyja már ott sürgött-forgott a reggelit készítve.

-         Jó reggelt! – köszönt nagy mosollyal a fiának, majd mikor meglátta annak nyúzott arcát elkomorult. – Minden rendben?

-         Ja – mondta Chase, majd elgondolkodott, hogy tényleg ennyire rosszul nézett-e ki. Valószínűleg igen, de mindegy. Gondolatban megrántotta a vállát, majd folytatta az útját. Elvett az asztalról egy pirítóst, majd kilépett az ajtón és beszállt kocsijába. Addig, amíg vezetett próbált nem nagyon elgondolkozni, már a többi ember érdekében. De nem nagyon ment neki. Egy folytában azon járt az agya, hogy mit kellene még tenni Sophiáért, vagy hogy mi a feladata így lovasként. Azon nem akadt fönn, hogy létezik az embereknél egy nagyobb hatalom, hisz ezzel tisztában volt, inkább az volt számára furcsa, hogy ő és Sophia is ennek a hatalomnak a része. Gyorsan beállt a megszokott helyére, a legközelebb az iskolakapuhoz, majd leült a lépcsőre és megint elgondolkozott. Vajon jól tette, hogy magához vitte a lányt?

-         Hé, haver, minden rendben? – érintette meg valaki a vállát. Felnézett s a fáradt zöld tekintett találkozott egy mosolygós kék szempárral. – Szarul nézel ki – mondta, miközben leült a srác mellé.

-         Kösz, Nick! – mosolyodott el Chase gúnyosan.

-         Szívesen, máskor is! – nevetett a társa gúnyosan.

-         Nem tudod, hol van Soph? – lépett hozzájuk Troy. Ő is fáradtnak tűnt, mintha szintén egész éjjel fent lett volna.

-         Nem – rázta meg a fejét Nick, majd mindketten Chasere néztek.

-         Hát… - vakarta meg a fiú a tarkóját, nem szeretett hazudni, de úgy néz ki, muszáj lesz neki.

-         Te tudsz róla valamit? – csapott le rá a másik fiú.

-         Ami azt illeti igen. Tudjátok, az éjjel találkoztunk, és nem érezte jól magát, és mivel nem akarta a családját felébreszteni, hozzám jött fel és ma is szeretne még pihenni! – mondta végül. Félig meddig végül is igazat mondott. Ez nem számít olyan nagy hazugságnak. Troy egy megkönnyebbült sóhaj után ledobta magát a két fiú mellé.

-         Hál’ Istenek, azt hittem már valami komoly baja lett a tegnap éjszaka után… - mondta, majd hirtelen elhallgatott, mert rájött most már megint elszólta magát.

-         Tegnap éjszaka? Mi volt tegnap éjszaka? – értetlenkedett Troy.

-         Honnan tudsz te erről? – csodálkozott Chase.

-         Hát, tudjátok… az úgy volt… - kezdett bele a magyarázkodásba, de szerencsére az idegesen hozzájuk lépő Zafír kimentette őt.

-         Hol van Sophia? - kérdezte visszafojtott dühvel és aggodalommal. Chase már vett is egy nagy levegőt, hogy neki kezdjen a magyarázkodásnak, de egy váratlanul megszólaló hang megállította.

-         Itt vagyok. Mit szeretnél? – szólalt meg Sophia a lány mögött, mire amaz megpördült és ránézett a lányra. Sophián még mindig a ma éjjel felvett ruha volt, és ő sem nézett ki a legjobban, fáradt volt és nyúzott. Magát szerencsére úgy, ahogy helyre tudta hozni, de belőle sütött a fáradtság.

-         Hova tűntél el az éjjel? Azt hittük valami komoly baj van – mondta a lány mögé lépő Sebastian.

-         Nem semmi lényeges nem történt. Csak Chase meg az anyja megint veszekedtek és ő egy kicsit kibukott, így átléptem hozzá – hazudta szemrebbenés nélkül a lány, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra, aki vette az adást, és gyorsan bólogatni kezdett. 

-         Oké, máskor majd szólj, talán meg tudsz vele kímélni a felesleges aggódástól – sóhajtotta a lány.

-         Felesleges aggódás? – kérdezett vissza gúnyosan a lány, miközben kecsesen leült Chase ölébe. Hát, igen milyen sokat számít a közvélemény. Róluk mindenki azt gondolta, hogy együtt vannak, így együtt is vannak, de csak a suli számára. Mindketten tisztában vannak vele, hogy ez nem szerelem, csak egy szoros barátság, és ez amolyan használjuk-ki-a-pletykákat-és-egymást helyzet. Valószínűleg mindkettő élvezi a játékot. A fiú kényelmesen átölelte Soph derekát, majd magához húzta és belecsókolt a hajába. Még a Joseph családdal is elhitették, hogy ők együtt vannak.

-         Szia! – suttogta a lány fülébe Chase.

-         Hello! – suttogta a lány is, arcát a fiú felé fordítva, így ő végre észrevehette azokat a jeleket, amiket eddig nem látott. A lány kimerült volt, ez látszott a szeme alatti karikákból, amit sikeresen eltakart alapozóval, de boldog, ami kiderült a csillogó zöld szemekből és a fekete szemhéjakból arra lehetett következtetni, hogy visszatért életereje. Halványan elmosolyodott, majd arcát közelebb tolta a lányéhoz és nyomott egy futó jó reggelt csókot annak hívogató ajkaira.

-         Igenis aggódtunk érted, mikor reggel megláttuk az üres ágyadat!!! – mondta Zafír, miközben dühösen felmordult.

-         Ja persze! Majd el is hiszem… - morogta az orra alatt, de sajnos a lány meghallotta, kiváló hallásának segítségével.

-         El is hiheted!

-         Figyelj, Zafír mindketten tudjuk, hogy én mit gondolok rólatok és már csak hálából vagyok veletek. És azt is tudjuk, hogy Symour csak szánalomból nem akar elküldeni. Úgyhogy én ezzel ezt a vitát lezártnak tekintetem – mondta, majd a szavainak jelentőséget adva felállt, majd belépett az iskolába. A barátai persze követék. És egy fél perc múlva megszólalt a tanítás kezdetét jelző csengőszó.

Mikor Sophia végre felébredt hirtelen nem tudta, hogy hol van, de hamar rájött, hogy Chase szobájában van, mert felismerte a fiú jellegzetes bútorjait.  Felkelt, majd felhúzta csizmáját és kiosont a fürdőbe. Valahonnan sejtette, hogy Chase anyja nem tud arról, hogy ő itt éjszakázott. Gyorsan rendbe szedte magát, majd ránézett az órára. Úgy számolta, hogyha rögtön indul, akkor még van esélye beérni a suliba csengetésre. Így gyorsan kiszaladt a házból, majd rögtön szárnyra kapott. Repülés közben az éjszaka történtek jártak az agyában. Tudta, hogy jól tette, hogy elmondta a fiúnak mi is ő valójában. Az éjszakai álom, vagy látomás hatására sikerült rájönni, hogy mitől lett rosszul. Egy Ősi vad ébredezik. Tudta jól, hogy ez elég nagy hatással lenne az emberekre és azt is tudta, hogy neki kell megállítania, mert talán ő az egyetlen, ki fel tudja venni vele a harcot.

„Ős Ősnek nem ellensége, de ha Sorsa úgy kívánja, csak egy Ős keze végezhet vele örökre.” Jól tudta, hogy rajta kívül nincs egy Ős sem jelenleg a Világban, azt érezni. Az Ősök közül a legtöbben Álmodnak, és várják, hogy eljöjjön az ő idejük. Az Álmodás egyike az Ősök egyik leghasznosabb képességeinek. Ezalatt az életerejük feltöltődik és a testük is képes regenerálódni. De van ennek az állapotnak egy hátulütője, ha egy lény egyszer Álomba merül, az nagyon sokáig nem fog magához térni. Sophia tudta, hogy majd egyszer neki is Álomba kell merüljön, de tudta, hogy annak még nem jött el az ideje, mert rá most van szükség.

Gondolatban már a most alvó Ősök neveit futtatta. Ő mindegyik Őst ismerte, és így egy sokkal nagyobb lista volt a birtokában. Próbálta csak a legrégebben Álmodókat figyelembe venni. Nem volt sok olyan Ős, akit most figyelembe lehetett volna venni. Maximum tíz fő, de semmit sem lehet tudni. Sophia reménykedett benne, hogy nem kell majd az Ébredőt megölni, hanem elég lesz a másik világba vezetnie. Vagyis remélte. Sok lényt megölt már, köztük a fajtársait sem mindig kímélte, de egy másik Őst megölni már neki is sok lett volna. Az Ősökre nem úgy tekintett, mint fajtársaira, mivel nem voltak szorosan ugyanazon fajnak a tagjai, hanem nekik ők voltak a testvérei, vagyis annyira nem, hisz volt testvére, és tudta, hogy milyen érzelmek fűzik őket össze, talán a legjobb kifejezés az lenne, hogy sorstársak. Hisz neki és a többieknek is ugyanaz volt a sorsa, ugyanazon rögös úton kellett mind annyiuknak végig mennie, hisz a sorsuk egy és ugyanaz.

Gyorsan leszállt egy félre dugott helyen, majd előre ment a barátaihoz a kapuhoz, de meglepetésben és bosszúságban volt része. Mivel ott találta Zafírt és Sebastian is. Szemrebbenés nélkül hazudott a szemükbe, és játszotta el a tökéletes párt Chaseszel, és még azt is az orruk alá dörgölte, amit mindhárman tudtak, hogy már csak a szánalom és a hála tartja őket össze, azonkívül semmi. Elég feszült volt a hangulat, mikor hárman a csengő előtt fél perccel beléptek az iskolába és mindenki ment az órájára.

Ebédszünetre az egész társaság összegyűlt és elfoglalt egy asztalt a menzán.  Az elsősök és a másodikosok már kezdték elfogadni, hogy ez a csapat az iskola legnépszerűbb csoportja. Igaz, mindannyian gyönyörűek voltak, és Sophia meg Chase messze vitte a prímet a legtöbb diák fölött kinézet ügyileg, mégis a legszebb társaságnak a Josephéket mondták, a földöntúli szépségükkel, de mivel ők nagyon maguknak valók voltak ezért lettek Ők a legmenőbb társaság. Chaseszel alig ültek le, miután kijöttek angolról, máris letámadta őket Aby.

-         Mi történt az éjjel? – kérdezte gyorsan a lány, mielőtt a két érkező bármit is tehetett volna.

-         Semmi. Már mondtam, Chasenél voltam, mert… - kezdte el a jól betanult és bevált szöveget a lány, de Aby félbeszakította.

-         Ugye nem ezzel akarsz beetetni minket, Tudjuk, hogy történt valami az éjjel, csak azt nem, hogy mi. Troy szólt, hogy dolga van, és megparancsolta, hogy mi ne csináljunk semmit se, de most már ő sem mond semmit nekünk. Csak ti hárman tudjátok, hogy mi történt az éjjel – mondta felháborodottan a lány.

-         Rendben – adta meg magát Sophia. – Egy régi barátom meg akart ölni a fejemen lévő pénzért és Chaseszel próbált meg zsarolni és eljutni hozzám. Nem történt semmi más, én megöltem, ő meghalt és kész. Nincs semmi jelentősége ennek az egésznek, ő bérgyilkos volt és engem akart, én erősebb voltam és megvédtem magam, ő járt rosszul. Pont. Ennyi. Mit akartok még hallani? – mondta a lány, és visszafojtatta fellobbanó haragját, de észrevette, hogy a közelben lévők megborzongnak már ennyi kiengedett energiájától is, aminek nagyon nem örült. Mi lesz akkor, ha egyszer arra kerül a sor, hogy pajzs nélkül is találkoznak?

-         Miért Chasehez mentél? Miért nem vissza a Joseph lakra? – kérdezte Nick, miközben átható kék tekintetével a lányt fürkészte.

-         Nézzétek, lehet, hogy hihetetlen de tudok dönteni, és felnőtt módra gondolkozni. Tudom, jól, hogy mit miért csinálok és csináltam. Több tapasztalatom van a döntésekben, mint nektek, egy birodalmat vezettem egy háborúban. Alig 300 évesen – fakadt ki Sophia. Majd felállt és elindult vissza órákra. Mikor látta, hogy a többiek nem követik visszafordult. – Nem jöttök? Mindjárt becsengetnek? – kérdezte, de ezzel egyidőben be is csöngettek órára. Nick, Sophia és Chase csendesen ballagva léptek be a terembe.  

-         Ne haragudj ránk, csak kíváncsiak voltunk – szólalt meg Nick hosszas hallgatás után.

-         Nem haragszok, csak nem szeretem, ha irányítanak, vagy ha számon kérnek. Mióta az eszemet tudom egyedül látom el magam, így nem szoktam hozzá a gondoskodáshoz – magyarázta ugyanolyan halkan Sophia, majd felült Chase asztalára, aki az ölébe hajtotta a fejét és ott pihent. Sophia ösztönösen kezdte el simogatni a selymes szőke tincseket.

-         Olyan…furcsa vagy néha – mondta Nick őket figyelve, ő tudta, hogy a kapcsolatuk csak barátság, de simán elhihetett volna többet is róluk. Ahogy ők viselkedtek.

-         Azt hiszem értem, mire gondolsz… - mosolyodott el halványan a lány, de a tekintete komol y maradt. – Nézd Nick nekem nem volt könnyű életem, mindig csak magamra számíthattam, így hozzá vagyok szokva a magányhoz. Az utolsó érzéseim is csak a fájdalom és a düh volt. Már a napját sem tudom, hogy mikor szerettem valakit utoljára. Eddig. Ti valahogy mindent felforgatatok.

-         És ez rossz? – kérdezet rá Chase felemelve tekintetét.

-         Nem. Épp ez benne a poén, hogy jó, hogy van valaki akire számíthatok - nevetett fel keserűen a lány, majd a helyére ült, mivel belépett a tanár. 

3. fejezet - Az igazság

Az igazság

Sophia a telefonja ciripelésére ébredt. Tudta, hogy ez még nem az ébresztő ideje, ennyire már volt fejlett az idő érzéke, sőt általában már a csengő előtt ébren szokott lenni. Ezt segítette a már lassan egy hónapja tartó iskolai „gyakorlata”. Igen, már egy hónapja éli a középiskolások problémákkal teli életét, és ez alatt az egy hónap alatt egyre jobban eltávolodott a Joseph családtól, és még közelebb került az iskolában megismert bandához és Chasehez. Kezdte egyre jobban megkedvelni a szőke herceget, és sikerült a barátaival is elfogadtatnia a srácot. Így ha akarta azt mondhatta volna, hogy felhőtlen az élete, de ez csak a látszat. Igazából még mindig nyomasztották a rémálmai, és valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az élet ereje is rohamosan fogyott. A fekete csík a szemhéján már majdnem teljesen kifakult, és ez kezdte megijeszteni.

            Kinyújtotta a kezét és egy fél perces vak tapogatózás után megtalálta az éjjeli szekrényére letett telefonját. Fél óra múlva a temetőnél. Fontos! Chase Rövid, de hatásos és lényegre törő. Sophia rápillantott az órára, majd ki az ablakon, majd újra az órára. Hajnali 4: 05 és még mindig sötét volt. Egy pillanatig sem gondolkozott, rögtön döntött. Tudta, hogy valószínűleg valami komoly baj lehet, mert Chase még sohasem üzent ilyen korán, már abból kiindulva, hogyha nem volt tanítás tizenkettő előtt nem lehetett kimozdítani az ágyból. Gyorsan kipattant az ágyból, letusolt és felöltözött. Egy sötétszürke csőfarmer és egy sötétvörös V kivágású hosszú ujjú pólót vett fel, majd magára kapta a fekete bőrdzsekijét, egy vörös sálat és egy fekete magas sarkú csizmát.  Csöndben osonva ment le a lépcsőn, ilyenkor nagyon tudott örülni a múltjának, és hangtalan lépteinek. Megkönnyebbülve sóhajtott, mikor már a házon kívül tudta magát, de újabb akadály került elé. Autóval menjen, vagy repüljön? A repülés hangtalan, gyors és így van esély arra, hogy észre sem veszik az eltűnését. Az autó lassabb, a motornak hangja van, és valószínűleg hamar észreveszik, ha hiányzik egy sportkocsi, még akkor is, ha az ő kicsike fekete Ferrarija beleolvad az éjszakába. Egyértelmű volt számára, hogy mit fog választani. Egy percre koncentrált, majd megjelent mögötte a fekete szárnyak körvonalai. A szárnya tökéletesen beleolvadt a sötétbe, csak a körvonala és a csontok végén kimeredező fehér karmok villantak ki. Hangtalanul felszállt, majd erős csapásokkal elrepült. Úgy, hogy vissza sem tekintett a házra.

            Tíz perc múlva egy elhagyatott, ködös temető fölött szárnyalt. Sokan úgy gondolták, hogy ez a temető kísértet lakta, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó. A történetnek az alapja az, hogy árnyakat láttak a ködben, ami igazából az itt garázdálkodó lényeknek tudható be. Sophia jól tudta, hogy a szellemek nem tennék be a lábukat ebbe a világba. A lány leszállt egy rozoga vaskapu előtt, majd a kerítésnek támaszkodott és a díszesen mintázott vaskaput figyelte. Pár perc múlva meghallotta a feléje közeledők neszezését, így rögtön eltűntette a szárnyát, mivel Chase nem tudta, hogy a lány mi is valójában. Érdeklődve hegyezte a fülét, és így hamar rájött, hogy Chase nem egyedül jön. Megismerte a srác, hangtalan és tapasztalt lépteinek a neszét, de mellette még mást is hallott, egy botladozó lény jött mögötte. A lába sorra akadt meg a gyökerekben, de abból, hogy még mindig alig hallható volt a neszezése, és, hogy még nem esett el, a lány biztos volt, hogy nem egy halandóval van dolga. És a távolból, igaz halkan, de meghallotta négy mancs lépéseit is. A szagokból következtetett a felé közeledők kilétére. Chasét biztosan felismerte, senkivel sem lehetne összetéveszteni a juhar különleges illatát, és a mancs gazdája is tuti Troy volt, erre a fenyőfa illatból következtetett és a harmadik lény egy démon, méghozzá nagyon fiatal démon, és nagyon fél.  Óvatosan lehajolt és egy halk surranó hang kíséretében egy tőrt szorított a kezébe. A biztonság kedvéért. A távolból az ő hangjára egy hasonló felelt, de tudta, hogy a másik fegyver egy kard lesz. Még kellett pár percet várnia, mire megjelent a temetőt körülölelő fák között Chase szőke haja, és nyugodt zöld tekintette. A két zöld pillantás egy végeláthatatlan másodpercre összefonódott és próbálták megnyugtatni egymást. Végül Sophia alig láthatóan bólintott, mire Chase halványan elmosolyodott.

-         Fedezlek titeket! – hallotta meg Troy hangját a fejében, és egy pillanatra a látta a srác ezüstös tekintetét is felvillanni. Ahogy Chasék közeledettek, ki tudta venni a fenyegető kardot is a fiú háta mögött. Mikor hallótávon belülre érkeztek, hangosan köszönt a barátjának:

-         Szia! – mondta és megnyugtatóan elmosolyodott. – Minden rendben lesz! – üzente gondolatban a lány, mire a fiú egy pillanatra meglepődött, majd tovább haladt előre. Negyed méterrel a lány előtt kellett megállni.

-         Szép jó estét Sorneth! – köszönt a fiú mögött álló egyszerű füstdémon.

-         Szebb lenne nélküled, Golgi! – motyogta a lány, mikor végre sikeresen felismerte bérgyilkos barátját.

-         Ó, bocsáss meg, hogy elrontottam ezt a romantikus találkozót az ocsmány jelenlétemmel! – a démon tényleg nagyon ronda volt. Alacsony volt és kövérkés, de ettől függetlenül látszottak a jól kidolgozott izmai is. Hosszú seszínű haja a lapockájáig hullámosan lógott hátra és nagy bogokba ragadt, míg elől a gyöngyházszínű szemekbe hullott. Az egész lényen a szeme volt a legszebb, a gyönyörű gyöngyház szempár, és annak varázslatos kisugárzása. Keskeny ajkát, most egy vonallá szorította össze idegességében, és arca többi részéhez képest aránytalanul nagy orra piros volt a hajnali hideg levegőtől. Az arcán két hosszú, rózsaszín forradás húzódott végig, ezzel még jobban elcsúfítva szerencsétlen lényt. Sophia az egyik forradásnak ismerte a múltját. Vagyis ő sebesítette ilyen csúnyán meg a démont, még a legelső találkozásukkor.  De mindezek különlegességek mellett a démon különösen megbízható és barátságos lény volt, eltekintve a belőle sugárzó fagyosságtól.  Többször segítették ki egymást a bajból, így a lány nem tudta, hogy mire számítson a férfitől.

-         Mit keresel itt, Golgi? – kérdezte a lány a tőle már megszokott fagyossággal a hangjába.

-         Téged! – válaszolt a férfi egyszerűen, majd a lány lábai elé lökte a megszeppent fiút. Chase semmit sem értett a beszélgetésből, és egy pillanatra a lánytól is megijedt, ahogy ott állt fölötte tőrrel a kezében. De a lány erre rácáfolt, mikor a rögtön a fiú elé pattant, és lehajolt hozzá, hogy megkérdezze tőle, hogy érzi magát.

-         Jól vagy? – kérdezte és leguggolt mellé, hogy felsegítse.

-         Igen – bólintott Chase, de egy pillanatra megijedt, mikor meglátta a lány összehúzott, hüllőszerű szembogarát és éles fogait, de megbízott a lányban és remélte az sem bántaná. A lány megnyugtatóan elmosolyodott, majd a fiút is felhúzva felállt, és védekezőn beállt elé.

-         Akkor kérdezem máshogy! Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, mire Golgi gonoszan elmosolyodott.

-         A fejedért járó vérdíjat.

-         Azt hittem barátok vagyunk – próbált meg hatni rá a lány, de lélekben már felkészült a harcra és pillanatok alatt testileg is. Mert alighogy a másik ellökte magát a talajtól, az ő izmai megfeszültek és elugrott arról a helyről, ahonnan most egy kard állt ki. – Sajnálom! – suttogta Sophia, majd egy láthatatlan mozdulat sorral a férfi mögé került és támadásra emelte a karját. De nem sikerült neki, mivel a férfi időben észrevette szándékát, és megpördült a tengelye körül és ösztönösen védekezően felhúzta a karját, így a fekete penge megütközött a gyenge alkarvértben. A vas vért pedig hamar megadta magát a neki feszülő erőnek és apró darabokra tört, így a lány tőre belesiklott a lágy húsba. Sophia érezte a kezére csordogáló meleg, fekete vért így távolabb ugrott egykori barátjától. Majd egy nagy levegőt véve, újra a barátjára támadt, igaz nem szívesen, de úgy gondolta, hogy ez csak védekezés, és nem gyilkosság. Pedig nagyon is gyilkosság volt.

Fél perc nem telt bele, már az egykori Golgi holtteste fölött állt, és a fekete pengéjű tőr annak mellkasából állt ki. Sophia egy pillanatig még nézte a férfit, majd örökre lezárta a gyöngyház fényű szemeket, majd kihúzta tőrét a szívéből és hátátfordított a testnek. Egy pillanat múlva a testből fekete lángok csaptak fel, és égették el Golgi testét, aminek hamvát a szél felkapta és messzire fújta el. Oda ahol talán majd új boldogabb, békésebb és jobb életet kezdhet. Sophnak már többször megfordult a fejében, hogy ő is megpróbál új életet kezdeni, hogy egyszer hagyja majd megölni magát. Mert igaz teste hallhatatlan a lelke igen is kezd már egyre jobban szenvedni az idő múlásával. Túl régóta szenved már ezen a világon. De mindig mikor arra az elhatározásra jutott, hogy vége, de most tényleg örökre vége, mindig történt valami, ami miatt meggondolta magát, így szenvedhetett tovább.

-         Jól vagy? - kérdezte Chasetől.

-         Igen. És te? – bólintott a fiú, majd felbotorkált mellé a kiálló szikla peremre, ahol a lány ült. Innen az egész temető, és erdőt be lehetett látni. Ők ketten gyakran jöttek ide ki, csakhogy gondolkozzanak. Valahogy szerettek itt lenni. Igaz félelmetes volt, de őket nem rémisztette meg.

-         Persze. Nincs semmi bajom – mondta a lány, majd a fiú vállára hajtotta a fejét.

-         Te tényleg megölted azt az embert? – kérdezte csodálkozva Chase.

-         Nem embert, démon. Amúgy igen – vonta meg vállát közömbösen a lány. Valahogy már nem tudta meghatni az újabb lélek halála, még akkor sem, ha ők valamikor barátok voltak.

-         Démon? Mond, hogy csak viccelsz!

-         Nem. Chase, már mondtam, hogy sokkal több dolog létezik, mint amennyit te elképzelni tudsz. Ez a világ sokkal nagyobb, mint amilyennek te gondolod.

-         És te honnan tudsz erről?

-         Nem ehhez a világhoz tartozom. Én nem vagyok ember – jelentette ki Sophia az egyszerű tényeket. Chase hirtelen levegő után kapott, majd a szívverése felgyorsult.

-         Nem vagy ember? Akkor mi vagy te?

-         Harcos. Egy sárkányharcos. 

-         Hogy mi???

-         Egy sárkányharcos vagyok. Méghozzá a nemesebb fajtából. Chase az én lelkem egy sárkányé. Egy fekete sárkányé.

-         Kérlek Sophia, mond, hogy csak viccelsz! – könyörgött a fiú. Egyszerűen ez túl sok volt már neki.

-         Nem, ez az igazság. Chase hidd el nekem! De ezt titokban kell tartanod.

-         Persze, de… ez olyan hihetetlen – nézett fel a csillagos égre. Majd megrázta a fejét és érdeklődve a lányhoz fordult. – És mit takar az a kifejezés, hogy sárkányharcos? Mert az addig oké, hogy sárkány meg démon, de még sohasem hallottam olyanról, hogy sárkányharcos.

-         Nincs sok különbség egy sárkány és egy sárkányharcos között, mindössze annyi, hogy nekünk eggyel több alakunk van…

-         Gondolom ez az emberi test – szólt közbe Chase, mire Sophia megrázta a fejét.

-         Nem. Az igazi sárkányoknak is van emberi alakjuk. Nekünk van egy harcos alakunk, ez egy középút egy teljesen átváltozott sárkány és egy halandó között.

-         Vagyis?

-         Vagyis, valamilyen ránk sárkányalakban jellemző testrész és a szárnyunk megjelenik,

-         Aha, értem – bólintott a fiú. Majd hirtelen eszébe jutott valami. – És én mi vagyok? - kérdezte, mire Sophia ledöbbent. Az elmúlt napokban érezte, hogy a barátjával nincs minden rendben, így utánanézett annak családjának, de senki különlegeset nem talált, pár lovason kívül. Így biztos, hogy a srác halandó. De most rájött minden titok nyitjára. Chase a lovasa lett, és emiatt, mint halandó lovas ő is hallhatatlanná vált, és így lehetett az, hogy megváltozott az illata és az utóbbi napokban furcsán érezte magát. És ezzel Sophia is magyarázatott kapott arra a különleges rejtélyre, hogy miért fogy az életereje. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megpróbálta magában elnyomna az érzést, hogy új lovasra lelt. Mert Vincent, a Mestere, halálát még mindig nem sikerült feldolgozni. Vincent volt neki az utolsó mentsvára, miután a világából ebbe a világba szökött. Már azon volt, hogy megöli magát, mikor megjelent a Mestere és annak egy másik tanítvány a szőke Drake. Sophia ahogy a férfira nézett, tudta, hogy az a lovasa, és a férfi képes új reményeket adni megfagyott szívének. Így elnapolta saját kivégzését és csatlakozott a kis csapathoz. Így lett belőle bérgyilkos. De azon az éjjelen, mikor a családhoz keveredett a démonok megölték a Mesterét, és Sophiára is rátámadtak, de ő neki sikerült megmenekülnie és mindenkit megölt a rájuk támadó csapatból. Chase tétova érintése hozta vissza a valóságba.

-         Soph, minden rendben? – kérdezte lágyan a lányt, mikor látta, hogy visszatért. Mindent ki lehetett olvasni a zöld szempárból. Most például tudta, hogy fél és valami miatt nagyon szomorú. Annyi mindent el tud árulni a lány tekintete. – Válaszolsz a kérdésemre? – mosolygott rá Chase, és próbálta a jelenhez kötni.

-         A lovasom vagy – mondta, miközben ujjai hegyével óvatosan megérintette a fiú mellkasát, pont a szíve helyén. – És most már hallhatatlan – válaszolta pár perces csend után, hangja valahogy furcsán csengett, mintha már megint nem ebben a világban járni.

-         Igen? – kérdezte érdeklődve Chase. Akkor mindenre választ kaphatna. Hogy miért bízott meg rögtön a lányban, meg hogy egyáltalán hogy vette észre. És főleg, hogy ha együtt vannak, miért viselkednek mind ketten olyan felszabadultan.

-         Egy vagy velem! Belőlem születtél. Te vagy a lelkem jobbik fele – folytatta a lány az elkezdett magyarázatott, ugyanazon a furcsa hangon.

-         Sophia! – rázta meg ijedten a lányt az ifjú lovas, mikor annak szeme hirtelen fekete lett, majd felakadt. A lányon erős remegés hullámok futottak végig, karjai ellazultak és Sophia utat engedet a rátörő érzéseknek, így nem vette észre, hogy mi folyik körülötte.

Chase nagyon meg volt ijedve, mikor a lány hirtelen rosszul lett. Nem tudta, hogy mit kellene tenni, mert egy egyszerű halandó esetében valamit még csak kitalál, de mit tegyen egy rángatózó sárkányharcossal. A mentőt mégsem hívhatta egy misztikus lényhez. Így nagyon megnyugodott, mikor Sophia izmainak görcsös rángása abbamaradt, és elmerült a pihentető eszméletvesztés tavaiban. Most még nagyobb dilemmája volt. Mit csináljon a lány élettelennek tűnő testével? És főképp az újonnan szerzett információkkal. A lányt óvatosan a karjaiba emelte, majd lassú lépésekkel távolodott a temetőtől. Csak a pár mérfölddel arrébb állt meg. Kinyitotta a hófehér Toyota ajtaját, és beültette az alélt lányt előre az utas ülésre és ő maga is beszállt a vezetőülésbe. Gyorsan indított, majd még fél órán keresztül céltalanul autókázott a városban.

Fogalma sem volt róla, hogy mit is csináljon. Sophiát vihette volna vissza a Josephekhez, de ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, csak abból kiindulva, hogy a lány mennyire nem volt megbarátkozva a családdal. Vagy vihette volna magához reménykedve abban, hogy az anyja még nem ébredt fel, mert hanem vicces lett volna kimagyarázni, hogy miért visz egy élettelen, az anyja számára ismeretlen lányt haza.  De Chase mégis úgy gondolta, a lány nagyobb biztonságban lenne nála, mint a „saját” családjánál. Így egy éles jobb kanyar és vagy öt perc autókázás után leparkolt a saját otthona előtt, és gyorsan végignézte a fehér egyemeletes ház ablakait. Szerencsére sehonnan sem látott fényt kiszűrődni, így biztonságosan vitte be a lányt a házba. És óvatosan felosont a szobájába, majd a lányt letette a fekete ágyneműs franciaágyra, és becsukta az ajtót. Egy nagy sóhaj után, amit lehetett egy megkönnyebbültnek, vagy akár egy megint- bajba-kerültem sóhajnak venni, lecsúszott az ajtó mellett és a földről figyelte a békésen szuszogó lányt. Beletúrt szőke hajába, majd megint eleresztett egy hangos sóhajt.

Ennek a lánynak vagyok a lovasa. De ez vajon mit jelent?

2. fejezet - Új élet

Új élet

Napjainkban

- Sophia ébresztő, ma van az első tanítási nap! – robbant be Zafír egy szobába és huppant az ágyon fekvő lányra. A szoba falai sötétvörösek voltak a bútorok feketék és a polcokon mindenfelé régi bőrkötésű könyvek, pergamennek, műtárgyak, varázskönyvek és papírfecnik rajta különböző „fontos” dolgok felírva.

- Jaj, Zaf még öt percet adjál! – könyörgött a takaró alatt fekvő mozgó halom, ami igazából Sophia volt.

- Nem, egy másodpercet sem kapsz! – mondta, azzal lerántotta a lányról a takarót, aki még jobban összegömbölyödött az ágyon. – Felkelni! – parancsolta Zafír, mire a lány morogva, de kimászott az ágyból és belépett a fürdőszobájába. Gyorsan letusolt és megállt a tükör előtt. Szemei alatt karikák voltak, de szemhéja már koromfekete volt, ez mutatta, hogy életereje teljében van. Sophia megfésülte gubancos haját, majd hagyta, hogy hullámosan aláomoljon, sminket nem kellett felraknia, hisz szépsége így is gyönyörű volt, vetekedett a vámpírok földöntúli szépségével. Kilépett a már üres szobájába, bepakolt a táskájába, majd felöltözött. Egy fekete farmer, és egy sötétvörös, mély kivágású hosszú ujjú. Nem, mert ujjatlant fölvenni, mert a karja tele volt forradás nyomokkal. Háborús sérülések. Magára kapott egy fekete bőrdzsekit, majd lefutott a lépcsőn, majd csatlakozott hozzá a türelmetlen Zafír és Sebastian is. Hárman robbantak ki az ajtón, majd Zafír és Sebastian bepattant a kocsijukba, míg Sophia hátán megjelent két hatalmas hártyás szárny, aminek a hártyáján kisebb nagyobb sebek voltak, a harcokra emlékeztetve. A szárnyak „intelligens” lévén, nem tették tönkre a ruhát, inkább készítettek egy kicsike lyukat, és azon bújtak ki, de ha a lány visszaváltozna emberi alakjába, a lyukacskák rögtön eltűnnének. A lány éppen elrugaszkodott a talajtól, mikor Sebastianék lefékeztek mellette.

 - Te meg mit művelsz? Pattanj be! – nézett ki az ablakon Zafír.

- Nem fogok beszállni! Elfogadtam, hogy emberként akartok élni, normálisnak tűnve, igaz szerintem ez nagyon megalázó. Elfogadtam, hogy ti iskolába jártok, pedig szerintem fölösleges. Elfogadtam, hogy halandókkal kell osztoznom, hogy ők velem egyrangúak, ami nagyon lealacsonyít engem. Elfogadtam, hogy engem is iskolába akartok küldeni, és mindenféle mesét és nevet kitaláltok nekem, pedig szerintem ennek egyáltalán nincs semmi értelme. Elfogadtam, hogy az indulataimat meg kell fékeznem, és nem szabad emberekre támadjak, amiben igazatok volt. De azt ne várjátok el tőlem, hogy csöndben, előtettek meghunyászkodva beszálljak az autóba! Nem! Nem! És nem! – mondta Sophia, majd a magasba emelkedett. Azért még neki is maradt egy csepp büszkesége. A család a földbe tiporta, és rá erőszakolták az akaratukat, de azért ne gondolják, hogy neki nincs szabad akarata. Náluk az volt a gond, hogy ők még nem találkoztak a hatalmával, így nem tudták, hogy Sophia mire képes. Érezték a benne lakó erőt, ami százszor nagyobb, mint az övék együtt, de nem tudták felfogni, hogy ez mit is jelent.

         Morogva szelte az eget, és csak néha-néha csapott egyet hatalmas szárnyaival. A madarak mind kikerülték, ők érezték benne a veszélyt, és még rendesen működött a túlélő ösztönük, nem úgy, mint másoknak. Az iskola felett keresett egy lefelé szálló légáramlatot, és azzal együtt szállt le, az iskola egy laposabb tetején. Szárnyait szorosan összehúzta, mire azok eltűntek, és Sophia visszakapta emberszerű külsejét. Gyorsan körülnézett, majd az iskola egy kihaltabb részéhez sétált és egy kecses mozdulattal leugrott a harmadikról. Guggolásba érkezett meg a nedves fűbe, gyorsan felállt, és leporolta a kezét, és előre ment a főbejárathoz, ahonnan hamar kiszúrta a Joseph család iskolába járó tagjait, Anthony, Liza, Zafír és Sebastian. Egy kisebb csoportban álltak a parkoló közepén és halkan beszélgettek. Sophia vett egy nagy levegőt és odasétált hozzájuk.

- Sziasztok! – köszönt.

- Szia! – biccentettek a többiek, majd újra arról a „nagyon” fontos dologról kezdtek beszélni, ami igaziból, egy beadandó dolgozat irodalomból Shakespeare-ről.

- Figyeljetek! – kezdett el beszélni Soph egy nagy sóhaj után. – Azt szeretném kérdezni, hogy nem mehetnék-e haza?

- Nem – rázta meg a fejét Anthony.

- Kérlek! Tudjátok, nem érzem túl jól magam… - kezdett bele egy érveket felsorakoztató akcióba, de megint nemleges választ kapott.

- Sophia, te nem tudsz rosszul lenni, vagy beteg lenni, hisz egy sárkányharcos vagy! - jelentette ki az egyértelmű tényeket Liza. Ahhoz képest, hogy egy egyszerű halandó, talán túl sokat is tud a Varázs világáról. Már rég el kellett volna őt hallgattatni, de hát ő Anthony párja és védettséget élvez. A lány már többször beszélt Lizával erről, de őt nem nagyon érdekelte ez a téma. Csak egy kicsit felelőtlen. De aztán ne őt hibáztassák, ha majd jön valaki is meg akarja ölni a halandót, mert ő szólt előre. És amúgy is Sophia nem a család tagja, vagyis ő nem érzi annak magát, így neki nem kötelessége tűzbe tenni a kezét egy halandó csitriért. Pedig ha arról van szó, ő az egyetlen aki képes lenne megmenteni ennek a halandónak az életét.

- Liza, te ebbe ne szólj bele! – szólt rá élesen Sophia.

- Hé! – csattant fel Anthony is, és szúrós szemekkel nézett Sophiára, akinek a szeme villámlott.

- Anthony el kell ismerned, hogy Lizával kapcsolatban nekem van igazam. Elfogult vagy.

- Nem vagyok elfogult, csak azt szeretném, ha mindene meglenne, és boldog lenne – reagált Anthony.

- Fogd már fel! Itt nem arról van szó, hogy ti mit akartok! Ez már egy kicsit több! – mondta Sophia lehalkítva a hangját. – Nem kellett volna beavatni, akkor élhetné mindennapi életét, és nem kellene átváltoztatni, megölni vagy a Tanácstól rettegni – a Tanács említésére az eddig csöndben álldogáló Sebastian is felkapta a fejét. Mindenkit megijesztett a család emlegetése. A Vámpírok Tanács volt a vámpírok és démonok itteni vezetői. A legerősebb itt élő lények, és a legkülönlegesebb képességekkel rendelkezők lehetnek tagjai a családnak. A Tanács vezetője, már többször is próbálkozott a Joseph család egy-két tagjának az elcsábításával, köztük Sophiával is, de eddig ő szerre nemet mondott.

- Nem fogom őt megölni!!! – sziszegte Anthony dühösen. Liza tett egy bátortalan lépést előre, majd az eddig veszekedőkhöz képest halkan megszólalt.

- Ne döntsetek a fejem felett! – mondta.

- Hallgass, halandó! Megjegyezhetnéd már végre a helyed! – csattant fel Sophia dühösen. Liza pillanatok alatt meghátrált. Megijedt a lány körül szikrázó levegőtől, és félt már önmagától a lánytól is.

- Ne beszélj így vele! – figyelmeztette Anthony a lányt durván.

- Jó rendben feladom, úgysem tudtok logikusan gondolkozni, ahhoz túlságosan is szeretitek – adta meg magát Sophia, mert meghallotta a becsengőt. Hátat fordított a Joseph családnak, majd besétált az iskolába és bement a latin terembe. Már mindenki, a tanár is, bent volt és már elkezdődött az óra. Sophia nem zavartatta magát, egyenesen állt és bátran szembe nézett a dühös tanárral, a többiek nem kis elismerésére.

- Jó reggelt! Én vagyok az új diák. A nevem Sophia Joseph – a családnevét egy picit utálkozva ejtette ki, de senkinek sem tűnt fel a kis hangsúlybeli különbség.

- Jó reggelt! Mr. Jonfy vagyok a latin tanár, kérem foglaljon helyet Tiffany mellett – mondta, azzal vissza is fordult a táblához és tovább magyarázta a felírt nyelvtani szerkezetet. Sophia pedig leült a vakítóan szőke lány mellé, aki kezet nyújtott.

- Tiffany Cray – mutatkozott be kedvesen.

- Sophia Joseph – rázta meg a kinyújtott kezet.

- Akkor az iskolánk bővült egy újabb elérhetetlen Josephfel? – kérdezte gúnyosan, mire a lány újból ránézett.

- Nem vagyok Joseph, csak felvettem ezt a nevet, mert erre köteleztek.

- Á, már értem akkor te hajlandó vagy barátkozni egyszerű hétköznapi emberekkel is? - nézett rá Tiffany egyre növekvő kíváncsisággal.

- Igen – felelte Sophia szűkszavúan.

- Akkor bemutatlak a barátaimnak – jelentette ki győzelemittas hangon. Sophia csak bólintott.

         Ebédszünetig gyorsan repült az idő, és szerencsére nem túl sokszor futottak össze a Joseph család bármely tagjával sem. Később, mint kiderült Tiffanyval majdnem az összes órája közös, így nem sikerült egyedül maradnia kavargó gondolatival, mert Tiffany vagy a barátai közül valaki mindig vele volt és csacsogott az iskolai életről. Sophia figyelmesen hallgatta őket és mindent jól elraktározott, hátha még szüksége lesz a Ki-csalt-meg-kit? információra. Az ebédszünetet a hatalmas udvaron töltötték, mivel nagyon jó idő volt, ennek Sophia is örült, mert végre valami természetes dolgot érezhetett maga körül. Ebédre ő csak egy almát vitt ki magával és Tiffanyt követve egy nagy fa asztalhoz sétált és leült az egyetlen szabadon maradt helyre, ami egy srác mellett volt.

<!--[if !supportLists]-->-   <!--[endif]-->Sziasztok – köszönt hangosan Tiff – Bemutatom csapatunk legújabb tagját Sophia Josephet – mondta mosolyogva.

- Még egy Joseph? – csattant fel egy fekete hajú lány, Aby.

- Nem vagyok Joseph! – mondta Soph, majd beleharapott a piros almába.

- Mondja ezt egy olyan lány akiben, ránézésre több gőg, büszkeség és rosszindulat van, mint az egész iskolában együtt véve – nézett mélyen a szemébe, egy ezüstös tekintetű srác, Soph már rögtön tudta, hogy a fiú váltó, ahogy ránézett.

- A látszat néha csal. Igaz? – kérdezte jelentőségteljes pillantással a lány, pár pillanatig még farkasszemet néztek egymással, majd a srác elkapta a pillantását.

- Ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott el a mellette ülő magas, fekete hajú, ragyogó kék tekintetű srác, Nick. – Troy még senki elől nem futamodott meg!

- Hé, Nick, fogd már be! – csattant fel Troy.

- Nem vagyunk egy súlycsoportban – mondta halkan a lány, mire mindenki értetlenül nézett rá.

- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte Amélia, aki egy egyszerű mezei ember volt, csak értett a mágiához, és ezt Sophia egyből megérezte, és azt is tudta, hogy ezzel a lány tisztában van és a Varázslat világáról is tud.

- Hé, skacok éreztétek a ma reggeli energiát? – ült le az asztalhoz egy barna hajú srác, majd mikor kiszúrta Sophiát elhúzta a száját. – Hopsz! Azt hiszem elszóltam magam!

- Tud rólatok a Joseph család? – kérdezte Sophia.

- Ezt hogy érted? - próbálta tettetni a tudatlant Aby.

- Tudjátok jól, hogy mire értem! – mondta, nem emelte meg a hangját, de mindenki hátán felállt a szőr.

- Nem, és megpróbáljuk titokban tartani ezt, addig ameddig lehet – válaszolt Troy, mert ő úgy érezte, hogy megbízhat a lányban. Egy belső ösztön ezt súgta neki.

- Jól teszitek. Ha kell segítek – bólintott a lány, majd a tekintetét az erdő fáira fordította és próbálta megemészteni az imént meg tudott információkat. Ez az első napja az iskolában, de máris természetfeletti erővel rendelkező tinikkel hozta össze a sors.

- Amúgy, te ki vagy? – kérdezte a barna hajú srác, akinek Kristóf volt a neve.

- Sophia Sorneth Pentruo – mondta, mire többen elcsodálkoztak. Hát, valószínűleg olvasták a Világ Krónikáját, melyben elég sok helyen szerepel, mivel a Krónika nem csak a feltett kérdéseinkre felel, hanem leírja a Varázslat és Valóság világának igazi létrejöttét és sorsok alakulását a mai napig, és minden megélt eseménnyel tovább bővül, ha azt a Krónika úgy tartja be kell kerüljön a könyvbe. De vannak olyan dolgok, amikről a Krónika szelleme sem tudhat…

- Az a Sorneth? – csodálkozott el Tiffany.

- Igen – bólintott a lány.

- Pentras uralkodója?

- Nem. Elszöktem. Most csak egy egyszerű sárkányharcos vagyok, halandó testbe zárva – mondta.

- De…

- …te vagy a kiválasztott!

- Lehet, de most nem vagyok több egy bujkáló sárkánynál, és ha lehet ne feszegessétek ezt a témát.

- Rendben – adták meg magukat, de attól még lopva csodálattal nézték. Troy azon gondolkozott mit kereshet itt ez a lány, ha neki egy másik világban lenne a helye. Pillantása találkozott Nickével, mire rájött, hogy a másik fiú fejében is ez a gondolatsor játszódott le.  Sophia még meg szerette volna kérdezni, hogy kinek milyen képessége van, de sajnos becsengettek.

Nickkel indult el befelé és együtt léptek be a történelem terembe, ahol a Mitológiát tartották. Sophia előre rettegett ettől az órától, nem tudott kellően felkészülni arra a sok hazugságra, amit a tanár mondani fog. Biztosan tudta, hogy rosszul fog járni.

- Jó napot! – lépett be a tanárnő a terembe, Miss. Martony.

- Jó napot! – köszönt az osztály is, majd elkezdődött az óra.

- A mai órán a Világunk létrejöttéről fogunk beszélgetni. Ha valakinek véletlenül hozzáfűzni valója lenne, az bátran szóljon, szívesen meghallgatom! – mondta, majd az asztalra dobott könyvek közül kiemelt egy bőr füzetet. – A vallásosok kedvéért ezzel kezdeném. A Biblia szerint Isten teremtette a Világot, hét nap alatt – mondta, majd felolvasta az erre vonatkozóan kigyűjtött jegyzeteit és idézeteit, majd miután ezzel végzett, várta, hogy valaki tegyen valamiféle hozzászólást, de a diákok többsége csak egyetértően bólogatott. Így a tanárnő folytatta az órát. – A tudósoknak is megvan a maguk elméletük erről a nagyszerű eseményről - majd felolvasta az erre vonatkozó jegyzeteit is. Ez már nagyobb hatást váltott ki az osztályból. Többen felcsattantak, hogy ez hülyeség, meg ehhez hasonló értelmes dolgokat mondtak. Sophia nem figyelt, mikor a tanár már a következő történetre tért volna rá, Sophia akaratlanul is felemelte a kezét, mire a tanár kíváncsian ránézett.

- Igen?

- Van még egy legenda erről az „eseményről” – mondta, majd lesütötte a szemét, mikor rádöbbent, hogy mekkora marhaságot művelt.

- Igen? – nézett rá csodálkozóan a tanár.

- Igen – bólintott Soph.

- És? – próbálta beszédre ösztönözni a makacsul hallgató lányt.

- A legenda szerint a világot három Ős boszorkány teremtette a Varázslat világából, ami ezzel egy párhuzamos világ.  Az egyik boszorkány a múltat látta, a másik a jelen történéseit látta kiválóan át, míg a harmadik a jövőt volt képes meglátni. Az első, akinek a múlt jutott, volt hármuk közül a legidősebb testvér, ő képes volt megérezni mások érzéseit és azokat manipulálni, így ő lett az Érző. A második, középső testvér, aki a jelen volt, érintéssel olvasott a gondolatokban, így ő lett a Tapintó. És a harmadik, a jövő, a legfiatalabb testvér, lett a Pusztító, mert képes volt a természetet uralni, ami egy szörnyen nagy áldás volt. A három boszorkány tartotta fent a Világon a rendet és a békét a két világ között. De semmi sem tarthat örökké, így ennek a békés időszaknak is vége szakadt. Pusztító fellázadt még több hatalmat szeretett volna, a nővérei hatalmát, ő szerette volna uralni az egész világot. Egyszerű halandók alkották a seregét, amivel a nővéreit próbálta meg leigázni, míg a két másik boszorkány egyedül volt. Próbálták szavakkal leállítani húgukat, de nem sikerült, így a varázserejükhöz fordultak és csapdába csalták a Pusztított. Sikerült legyőzniük, de szörnyű ára volt. A saját életüket kellett feláldozniuk. De ők nem féltek ezt meg tenni, így sikerült elérniük a világon újra a békét. Úgy tartják, hogy így alakult ki a föld mai felszíne is, de kitudja. De az az egy biztos, hogy azóta a Valóság világában nem sikerült megtalálni a tökéletes békét, mindig szemben állt valaki valakivel, és ez beszennyezte a Föld gyönyörűségét és mindenkit megfertőzött egy kevéske rosszindulattal – mesélte a lány halk, alig halható hangon.

- A Bibliainak legalább lehet hinni, de ez egyszerű halandzsa! – csattant fel az egyik fiú.

- És mi van, ha ez a történet tényleg igaz? – kérdezte Sophia halk, hideg hangján, mire a fiú megremegett.

- Esélytelen. Nem létezik varázslat, ezek csak kitalációk – ellenkezett vele.

- Nem tudhatod – mosolyodott el hirtelen a lány.

- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte a fiú, de sajnos kicsöngettek. A szőke, zöld szemű fiú gyorsan összepakolt, majd a lány asztalához sietett, nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Rémisztőnek és hihetetlennek találta a mesét.

- Hé, szőke herceg, fogadd el, hogy sokkal több minden létezik ezen a világon, mint amit elmersz képzelni – mondta vidáman Soph, majd a vállára dobta a táskáját és kifelé indult, de a fiú rendíthetetlenül követte a lányt. Nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, érezte, hogy valami nincs rendben a lánnyal, de nem tudott rájönni, hogy mi.

- A nevem Chase és nem vagyok szőke herceg! – mondta, felzárkózva a lassan sétáló lány mellé.

- Én Sophia vagyok – mutatkozott be a lány is, mivel az illem így kívánta, és élvezte a fiú társaságát, de ezt hangosan be nem vallotta volna. Főleg a fiúnak nem mondta volna ezt el. Együtt léptek ki az iskola kapuján, és Chase udvariasan kinyitotta előtte az ajtót és még előre is engedte a lányt, ami egy jó pont volt nála. De a fiú keltette jókedve hamar semmissé lett, mikor meglátta a kocsijuk mellett rá várakozó Zafírt és Sebastiant. Szuper! Már csak ez hiányzott! A fiúval jóban volt, talán annak háborús múltja miatt, és mert látta a dolgokat a lány szemszögéből is, de Zafírt nem bírta annyira, mivel zavarta az állandó fecsegése, és a vásárlásmániája, amivel gyakran ostromolta a lányt, de talán a családból még velük volt a legjobban meg barátkozva és ezzel a legtöbben tisztában voltak, ezért intézték a vele kapcsolatos ügyeket ők.

- Figyelj nekem most mennem kell! – intett a fejével a rá várakozó társaira.

- Még találkozunk? – kérdezte a fiú egy csábos mosolyt rávillantva.

- Feltétlenül, ha máshol nem is a suliban igen – bólintott Sophia és halványan elmosolyodott.

- Nem így értettem! Ez a beszélgetés még befejezetlen és szeretném valamikor befejezni – mondta, mire Sophia sóhajtott egy nagyot és előkotort egy papírfecnit a táskájából. 

- Adj egy tollat! – nyújtotta ki a kezét, mire a fiúengedelmesen a kezébe nyomott egy fekete tollat, a lány gyorsan felfirkantotta rá a számát, majd a tollal együtt visszaadta a fiúnak. – Itt a számom, hívj fel! Majd beszélünk! – intett egyet majd elrohant a sárga kocsihoz, és bepattant a hátsó ülésre. Zafír és Sebastian pedig előre ült be és elhajtottak. 

1. fejezet - Találkozás

Találkozás

Két évvel korábban

Sötét volt. Nagyon sötét. Igaz a Hold már fent volt, de a fénynek útját állták a sötét felhők. Alant egy erdő terült el, igaz egy nagy sötét foltnak látszott. Az erdőben néma csend volt. Az itt lakók érezték a közeledő hatalmas energiát, s bár tudták, hogy nem gonosz, mégis menedékbe vonultak és várták az energia távozását. Egy lány sétált ugyanitt. A szeme előtt néha-néha összemosódott a táj, de rendületlenül haladt előre. Egy fekete, arany díszes íjra támaszkodott. Hosszú barna haja csatakos volt a vértől, ugyanígy a barna ruhája is. Kezét a vállán lévő sebre szorította, amiből ömlött a vér. De a lány a testét borító sérüléseket figyelmen kívül hagyva haladt előre, éjszakai szállást keresve. Tudta, hogyha a szabad ég alatt éjszakázna, az számára egyet jelentene a halállal, főleg így, hogy ennyire le van gyengülve. Ahogy egyre több mérföldet hagyott maga mögött, úgy fogyott egyre jobban az ereje is. Már alig tudott megállni a lábán, mikor meglátta a közelben álló házat. Remélte nem lakik benne semmi, de ha mégis, az sem jelentett volna számára problémát. Vagyis remélte, hogy még van annyi tartalék ereje, hogy tudjon magának élelmet és szállást szerezni.

Ahogy egyre közelebb ért a kivilágított, két emeletes fehér épülethez, a bent élők is észrevették közeledését. Egy vállig érő hullámos szőke hajú férfi lépett ki a bejárati ajtón és közeledett óvatosan az erdőből kilépő lány felé. A férfi is érezte a lány energiáját, és tudta vigyáznia kell vele, akármennyire is el van fáradva a lány. A közeledő felemelte zöld tekintetét és kérlelően a barna szemekbe nézett, majd erejét véglegesen elvesztve, eszméletét vesztette, és csak a férfinak köszönhette, hogy nem kötött közelebbi ismeretség a talajjal.

-         Sebastian – kiáltotta, mire egy szintén szőke hajú fiú lépett ki, és ment az idősebb mellé.

-         Igen? – kérdezte.

-         Segíts bevinni! – mondta a férfi, mire Sebastian az ölébe kapta a lányt és bevitte a házba. Felvitte a második emeletre, és belökte az egyik vendégszoba ajtaját, majd a lányt letette az ágyra, és figyelmesen szem ügyre vette. A lánynak hosszú, fenékig érő hullámos barna haja volt, nem nézett ki valami magasnak, de annál izmosabbnak. Porcelánfehér bőre már-már világított a sötét szobában. Vajon hol sérülhetett meg ennyire? És mi lehet? kérdezte magában Sebastian, majd kirohant a szobából és a lány illatát követve kirohant az erdőbe.

Ami a férfi szemi elé tárult, az maga volt az életre kelt borzalom. A tisztás, aminek a szélén állt, tiszta vér volt. Vámpír és démon holttestek egymás hegyén-hátán, szörnyű módszerekkel kivégezve. Van, akinek az arcára kiült a rettegés, vagy volt olyan aki, még egy utolsó halál sikolyra nyitotta ajkait, de az már nem tudott felröppenni az égig, de egy mindegyik halottban közös volt. Mindegyik üveges tekintettel meredt előre. A rét közepén egy agonizáló férfi feküdt. Már alig volt benne élet, de még lélegzett, és szenvedett. Bastian közelebb lépkedett a férfihoz. Orrát felhúzta a bűz miatt. Rothadó hús bűze. A középen fekvő démon mellkasából egy hosszú, fehér markolatú tőr állt ki. Úgy tűnt a fegyver elvétette a tűz démon szívét, így az még életben maradt addig, amíg a fegyverben lévő halálos méreg el nem jut a szívéhez. A démon szörnyű állapotban volt. Vörös haja nagy bogokba ragadt, és még vörösebbre festette a rászáradt vár, a két füle felett két hosszú fekete egyenes szarv meredt ki. Vakítóan kék tekintette egyre üvegesebb lett, látszott, hogy már közel a vég. A férfi arcát belepte a por, a sár és a vér undorító elegye, de így is szembeötlő volt arcának szoborszerű szépsége. Nagyon valószínű volt, hogy ezt a pusztítást a lány végezte, de vajon miért? Sebastian alaposan körbejárta a környéket, és nem talált semmi más furcsa dolgot. De mire visszaért a rétre, hogy kikérdezze a férfit a történtekről, az már halott volt. Kihúzta a mellkasából az enyhén hajlított díszes tört, majd megtisztította a fűben és az övébe dugva hazatért.

A lány csak hónapok múltán tért magához, tél közepén. A sebei mind beforrtak, és teljesen egészségesnek nézett ki. Hirtelen nyitotta fel örvénylő zöld tekintetét. Felült az ágon, és csodálkozva végignézett magán. Életben vagyok, valaki ellátta a sebeimet! Még egyszer végignézett magán. Szemre vételezte a vállán lévő forradást. Még egy heggel több lett. Majd felemelte lenyugodni látszó tekintetét és körbe akart nézni a szobában, de a pillantása találkozott az ajtóban álló fiú kék tekintetével. A fiú alig lehetett több egy tízéves ember kölyöknél, göndör szőke tincsei, és izzó kék értelmes szemei voltak. Arca a gyermekekre jellemző kerekded vonások uralták. A gyerek elmosolyodott, majd nevetve kirohant a szobából.

- Felébredt! A titokzatos lány felébredt – kiáltotta, de a lány nem nagyon törődött vele. Felállt, majd felvértezte magát. A csuklójára feltette a megszokott ezüst alkarvértjét, ami az éjjeliszekrényen állt, majd az ágy végében álló ruhakupachoz sétált és megnézte frissen mosott és vasalt ruháit. Hamar magára kapta, majd a fegyvereit is sorra csatolta fel, végül pedig megállt a szobában lévő egészalakos tükör előtt és végignézett magán. Közepes termett, izmos test, lány létére nem állt neki rosszul az izomzat, igaz nem voltak akkora bicepszei, mint egy férfinak, de azért nem panaszkodhatott, nem volt erőnek híján. Hosszú fenékig érő hullámos barna haja csillogva, fényesen és selymesen omlott alá válláról. A vért és a sarat kimosták belőle, addig, amíg nem volt magánál. Tekintete tovább futott az arcára. Szemébe lógó oldal frufruját egy mozdulattal kisöpörte arcából és szemrevételezte azt. Zöld tekintette izzott a hosszú fekete szempillák alatt, és ezen az sem változtatott, hogy nagyon fáradt volt. Az eddig élénk fekete színű szemhéja halványszürke lett, ez is árulkodott, a szeme alatti karikák mellett, hogy mennyire közel állt a halálhoz. Amúgy is sápadt arca most még sápadtabbnak tűnt. Majd végig nézett viseletén. Egy hófehér szorosan rátapadó derékig érő fehér inget viselt, rajta egy barna bőr mellény, aminek volt egy rövid ujja, és csak a lány melléig ért, és két kicsiny gombbal volt összefogva. A lány hasa deréktól csípőig csupasz volt. Majd egy barna bőr rövidnadrágot viselt, ami szintén szorosan az alakjára simult, rajta egy kétszer körbetekert szegecses barna övvel, majd a lábán egy boka fölé érő bőszáru, barna bőr csizma, és végül és barna köpeny tette teljessé öltözetét. Leellenőrizte, hogy fegyverei jól vannak-e rögzítve. A kardja az övébe befűzve, mellette két hosszított, enyhén hajlított pengéjű kés, kettő dobótőr a felkarjára csatolva és négy rendes tőr a combjára rögzítve. Ehhez még jön a hátára csatolt díszesen faragott és díszített íj, amihez nem voltak nyílvesszők. A köpenye csuklyáját a fejére hajtotta, majd egy könnyed fordulattal hátat mutatott a tükörnek és szembenézett az őt bámuló elég népes családdal.

-         Köszönöm – mondta halkan, és elindult az ablak felé. Elhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot, ezzel beengedve a szobába a tél hidegét. A családból páran megborzongtak a hirtelen jött széllökéstől. Egy kecses mozdulattal felugrott a párkányra, már ugrott is volna ki, mikor valaki elkapta a csuklóját. Egy rövid barna hajú és kék szemű lány volt az.

-         Várj! – mondta és visszahúzta a szobába. Bastian, a lány párja becsukta az ablakot.

-         Tán fogoly vagyok? – nézett fel a körülötte álló vámpírokra és démonokra. Lazán a falnak dőlt, de az izmai megfeszültek és a szemei is a szökés lehetőségét lesték. Biztos volt, hogyha talál egy rést, akkor rögtön eltűnik innen.

-         Nem, de szeretnénk tudni, hogy ki vagy – lépett elő egy szőke hajú férfi, ő volt az, aki először észrevette a lányt. – Én Symour Joseph vagyok, és ők a családom – mutatott körbe a szobában, mire sorra mindenki bemutatkozott.

-         Téged hogy hívnak? – lépett a férje mellé Angela egy kedves mosollyal az arcán, hosszú barna haja és barna szeme volt, nagyon szeretetreméltó asszony volt. A lány sokáig nem válaszolt, majd nagyon halkan szólalt meg.

-         Sophia vagyok – mondta, de tekintetét nem emelte fel a földről, meghunyászkodott a család előtt. Most gyógyult meg, nem akart már megint harcolna, inkább megadja magát, félretéve a büszkeségét. Máskor ezért a gondolatért, és tettért rögtön pofon csapta volna magát, de most nem volt abban a helyzetben, hogy az a fene nagy büszkesége vezesse.

-         Nagyon örülök, Sophia – mosolygott rá Liza, egy kék szemű, szőke hajú halandó lány, valószínűleg ő volt a tízéves fiú, Josh, nővére.

-         Most már elmehetek? – kérdezte halkan.

-         Nem – karolt bele Zafír, az a lány, aki visszahúzta az ablakból. Sophia megmerevedett és lenézett az őt karoló mosolygós lányra. – Eddig nem mehetsz el, míg el nem mentünk vásárolni és szeretnélek egy kicsit megismerni.

-         Engedj el!!! – sziszegte halkan, de már késő volt. A lány előtt a szoba elfeketedett és megjelent előtte a lány múltja. A képek gyorsan pörögött le előtte, de mindegyik az emlékeibe égett. Percek múlva tért magához és mikor kinyitotta a szemét látta, hogy valaki lefejtette róla a csacsogó lányt. – Ne érjetek hozzám!! – mondta. Körülötte a levegő szikrázott, a szeme vörösbe váltott a szemfogai megnőttek kiélesedtek és kilógtak a szájából. A családra vicsorgott, arca eltorzult a dühtől és az őrülettől, de nem támadott. A levegőt egy nyugalom hullám szelte át és érte el a lányt. Majd egyre több és több hullám. Míg az elsők meghajoltak a lány hatalma előtt, addig a többi elérte és megnyugtatta a lányt, Bastian a nyugalmat addig sugározta Sophia felé, míg az teljesen meg nem nyugodott és vissza nem burkolózott a hideg álarca mögé. – Sajnálom, de jobb lesz, ha én most megyek. – azzal hátat fordított és már ugrott is ki az ablakon. De megint visszahúzták, igaz most már ügyeltek arra, hogy ne érintsék őt meg hosszú ideig.

-         Nyugodtan itt maradhatsz addig, amíg teljesen felépülsz, mi vigyázunk rád – mondta a családfő.

-         Köszönöm, de… - kezdet ellenkezni a lány. Valahogy ő nem ezt tartotta a legjobb megoldásnak.

-         Ne ellenkezz, ez így mindkettőnknek jó. Te nem fogsz újból megsérülni, és lesz szállásod, engem pedig nem fog a lelkiismeret-furdalás gyötörni.

-         Rendben – sóhajtott nagyot a lány, mert belátta Symournak igaza van.