6. fejezet - Hitves

Sziasztok. Mivel jövő héten valószínűleg nem tudnám hozni az új fejezetet ezért most hozom, tudom hogy lehet időzíteni de így egyszerűbb. Na még pár dolog előzetesben pár dolgot. A fejezet eső fele érzelgősebb romantikusabb a közepén pár sor egy kicsit idilles jellegű a végén pedig jön a megszokott bonyodalom. Most a szokásomtól eltérően van egy nagyon kicsike függővég jellege, ezért bocsánat de így egyszerűbb volt. Na jó befogtam Jó olvasást és véleményeket szívesen fogadok :P :DD

Hitves

Sophia az elmúlt egy hetet külsőleg kómában töltötte, míg ő maga inkább azt mondta volna, hogy élet és halál között a lebegett, de az okára nem tudott rájönni. Lehet, hogy a lélekvándorlás miatt, vagy lehet, hogy valamilyen méreg került a szervezetébe. Mindenesetre ő nem tudott rájönni a „halál” okára. Így a magyarázkodás  találgatásba fulladt. De ez az időszak jó volt egyvalamire. Arra, hogy Sophia tisztázza magában az érzéseit. Rájött, hogy nem akar innen elmenni. De nem azért mert szeretné ezt a rühes várost, vagy, mert a Josephéket megszerette volna. Nem. Hanem a barátai, és főleg Chase miatt. Nem szeretné őket itt hagyni, maga után fájdalmat hinteni, és örökre búcsút venni, és önző is. Nem szeretne újra egyedül lenni, megszerette, hogy van, akire támaszkodnia.

De leginkább Chase miatt. Első pillantásra egy nagymenő srácnak tűnt, de a szíve tiszta és nemes. Több rejtőzik benne, mint amit a többiek észrevesznek. Még nagy dolgokat kell véghezvinnie. Lehet, hogy itt a Valóság világágban, de lehet, hogy a Varázslat világában teljesedik csak be a sorsa, lehet, hogy az oldalán és lehet, hogy egyedül lesz. Ezt csak a sors döntheti el, és a döntésekbe nekik nincs beleszólásuk. Sophia nagyon reméli, hogy még egy ideig a fiú mellett maradhat, hisz még csak most találta meg új lovasát, és nem akarta őt egyből elveszíteni, mert ha most elvállnak, akkor bizonyos, hogy soha többet nem fognak találkozni. De ennél hatalmasabb, hogy a lány kezd a fiúra hitveseként is gondolni. Többször eljátszadozott a gondolattal, a lábadozása alatt, hogy mi lenne ha Chaset hitveséül fogadná, a többiek mit szólnának hozzá. Végül arra jutott, hogy semmi értelme ezen gondolkodni, mert még esély sincs arra, hogy ők ilyen értelemben, a valóságban is egy pár legyenek. De ezek után mindig újra s újra a gondolatai közé merészkedik ez a furcsa vágy, és nem hagyja a lányt nyugton pihenni, pedig már ráférne egy kiadós pihenés.

A lány az oldalára fordult, így tekintete pont a gondolatait lefoglaló fiú arcélére siklott. Sokáig szemlélte a gyönyörű arcot, majd elkönyvelte, hogy nagyon jóképű, és tényleg illene hozzá. Sok tekintetben kiegészítik egymást. Például a lány alacsonyságához jól mutat a fiú középmagas termete. És Sophia hallgatagságát, és hidegségét ellensúlyozza a fiú vidámsága, és egyfolytában járó szája. A fiú meggondolatlanságát, és hirtelen haragú természetét, pedig a lány nyugodtsága, és meggondoltsága. Annyira különböznek egymástól, de mégis hasonlítanak, és rengeteg közös van bennük, és talán ez tartja őket a leginkább össze.

-       Régóta ébren vagy? – kérdezte a felnyíló zöld tekintet gazdája.

-       Igen – válaszolta halkan a lány, miközben kinyújtotta a kezét, és végigsimította a fiú arcát. Mikor felébredt meg mert volna rá esküdni, hogy Chase éveket öregedett, míg ő nem volt magánál. De mióta jól van, és beköltözött a szobájába az arcvonásai teljesen ellazultak, és újra felöltötték kisfiús létüket, ne nem mintha Chase arca kisfiús lett volna, vagyis csak ha olyan szögből nézzük. Chase belesimította arcát a tenyerébe, majd ránézett csillogó smaragdzöld tekintetével.

-       Jól vagy? – kérdezte a fiú

-       Igen, csak… - csak reménytelenül beléd szerettem, elfáradtam, és pihenésre an szükségem, és visszavágyok a fajtámhoz, a birodalmamba. Mióta sok ezer évvel ezelőtt elhagyta Pentrast és a népét fáj a szíve. Belé volt nevelve, hogy a népének sorsa mindennél fontosabb, és soha sem adhatja fel. Apja tanította őt gyermekkora óta, ő nevelte fel, mert anyja nagyon hamar eltávolodott tőle. Jó uralkodó vált volna belőle, hűséges hitves, becsületes királynő, és bölcs hadvezér. De nem ez nem történt meg, mivel ő a fiatal fejével elmenekült az akadályok elől.

Chase rögtön rájött a hangjából és elkomoruló arckifejezéséből, hogy valami bántja a lányt, így rögtön rá is kérdezett:

-         Minden rendben? - kérdezte, és közben fürkész tekintetével az arcát tanulmányozta. Érezte, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de nem tudott rájönni, hogy mi. Sejtette, hogy ellentétes érzelmek dúlnak benne, de nem tudta miért, és a múltját sem ismerte.

Sorneth nem tudta, hogy mit válaszoljon. Elmondhatná az igazat, hisz biztos benne, hogy a fiú megértené és nem itélné el, de félt. Félt, hogy kihúzza belőle, hogy honvágy van, vagy, hogy többet érezz iránta, mint ami illő lenne. Végül úgy döntött nem mondja el. Általában nem esett nehezére a hazudás, de most mégis fájt a szíve, hogy nem mondhatja el az igazságot a társának.

-         Nem – mondta végül. Agya úgy döntött, hogy nem mondja el az igazat, de a szíve hozta meg a helyesebb döntést, mint mindig, mert ha érzelmekről van szó, szíve mindig jobban fönt, mint akarata.

-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Chase, és a hangából kicsendült az aggodalom, és a félsz, hogy elveszítheti Sophiát.

-       Fáradt vagyok – mondta egy nagy sóhaj után a lány, miközben ő is a fiúra emelte sötétzöld pillantását. Végül mégis az igazságnál marad.

Chase nem tudott erre mit reagálni.

-       Nagyon fáradt vagyok, és nem tudom kipihenni magam. Nem tudok megnyugodni. Pedig annyira szeretnék. Elfojtom magamban, gúzsba kötöm, de ott van és szenvedek tőle. Nem tudok mit csinálni vele, mindig előtör és egyre erősebb s erősebb – fakadt ki végül Sophia, és már nem tudta tovább magába fojtani az érzéseit. Azok áttörték a gátat és menthetetlenül és pusztítón ömlöttek ki belőle. Nem tudott már mit csinálni. Már nem volt elég erős ahhoz, hogy újraépítse a gátat. De talán már nem is akarta igazán.

A fiú egy pillanatig csodálkozva nézte a lányt. Mindenre számított, csak egy ilyen mértékű kiborulásra nem. Egy kicsit furcsa volt látni, hogy az eddig érzelmeit elrejtő lányban ennyi minden kavarog, és a tudat, hogy ezt mind magában tartotta, és nem osztotta meg senkivel. Mindennel egyedül nézett szembe. Mérhetetlen csodálat, tisztelet, büszkeség és szeretet kavargott benne. Igen szeretet. Most már magának is bátran bemeri vallani, és ha kell világgá is kürtölni, hogy szereti ezt a lányt. Teljes szívéből, olyannak amilyen. Kinyújtotta a kezét, és lágyan letörölte a gyönyörű arcon végigfolyó ezüstszín könnyeket. Sorneth ráemelte a könnytől, és az érzelmektől csillogó zöld tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal közelebb húzódott Chasehez, és ajkát az övére nyomta.

Chase ledöbbent és az első pillanatban nem is tudott reagálni, majd észhez tért, és ugyanolyan szenvedéllyel csókolta a lányt, ahogyan ő csókolt. Kezeit a rajta támaszkodó lány derekára futotta, majd közelebb húzta magához, és a következő pillanatban átfordultak, és a fiú került felülre. De ő egy percre sem engedte volna el a lányt, aki a nyakába csimpaszkodott és szorosan hozzá simult. Ez volt első igazi, nem ál, érzelem nélküli csókjuk. És jó volt, elképesztő. Egy pillanatra megszűnt körülöttük a világ, csak egymást érezték, és a körülöttük pattogó szikrákat.

Sophia törte meg a csókot, de csak a levegőhiány miatt. Mindketten gyorsan kapkodták a levegőt, és a szívük is hevesen, egy gyors ütemre vert. A lány nem tudta miért tette, de nem bánta meg. Jó volt, nagyon. Már régóta szerette volna megtenni, de mindig félt attól, hogy társa mit reagálna.

A két zöld pillantás egyszerre nyílt fel, és találkozott össze. Mindkettő csillogót. Vágytól, szenvedélytől és szerelemtől.

-       Már azóta szeretnék így fölötted lenni, mióta az első napodon megláttalak – törte meg végül a csendet Chase, mire mindketten felnevettek. A fiú legördült a lányról, majd az oldalára fordult, és szorosan magához húzta a mellette fekvő törékeny testet.

-       Oh, és mi mindent szeretnél még? – incselkedett a lány. A hangjából kihallatszódott a vidámság, és az arcán játszó mosoly, mire Chase is elmosolyodott.

-       Elég sok minden fordult már meg a fejemben – nevetett fel a fiú, miközben végig simított a lány oldalán, majd elkomolyodott.

-       Mi volt a baj? – kérdezett rá végül. Mert mindez szép és jó, de még mindig nem jött rá, hogy a lánynak mi baja volt. A lány teste megmerevedett a szorításban, majd megfordult, és addig fészkelődött, míg Chase szemébe nézett.

-       Ez – mondta. – Nem szeretem, ha vannak érzelmeim. Zavarnak és gyengítnek. És mostanában egyre több érzésem van, ami zavar – magyarázta halkan a lány, és lesütötte a szemét.

-       De miért baj hogy vannak érzéseid? Azok nem bántanak, csak kavarognak benned – csodálkozott Chase.

-       Nem ismered a múltam ehhez eléggé. Mások az én helyemben a halált választották volna. Talán nekem is azt kellett volna, de nem ezt csináltam, mert ahhoz túl makacs és büszke voltam.

-       Sorneth? – nézett rá csodálkozva Chase. Sophia pedig hirtelen ráemelte a tekintetét. Mióta megmondta neki az igazi nevét, most először hívta így.

-       Miért hívtál így? – kérdezte akadozó nyelvvel a lány.

-       Mert eddig úgy viselkedtél, mint az a lány, akit megismert, az a lány akit Sophiaként ismertem, így furcsa volt máshogy hívni téged. De most… most valahogy más vagy. Mintha tényleg több lennél annál a lánynál. Nem tudom megmagyarázni, de most jöttem rá, hogy te már nem csak Sophia vagy. Azzal, hogy elmondtad nekem a kiléted, beavattál a titkodba, megnyíltál előttem, már talál hozzád a Sorneth név.

-       Értem – sóhajtotta halkan, majd addig fészkelődött, míg a fiúhoz nem tudott bújni, és az arcát belefúrta a nyakába. – Jó illatod van, megnyugtató – mosolygott a lány, majd behunyták a szemüket és elmerültek az álmok végeláthatatlan tengerében. De tudták, hogy ez a beszélgetés még nincs köztük lezárva, és ennek még lesz fojtatása. De úgy gondolták most egyszerűbb így, békésen.

Másnap kora reggel Nick kopogás nélkül lépett be a két „fiatal” szobájába, majd torok köszörülve hátat fordított az ágyban összegabalyodott végtagokkal lustálkodó párosnak.

-       Gyerekek, legyetek már tekintettel azokra, akiknek jelenleg nincsen kapcsolata – nevetett fel Nick, mire Sorneth összeszedte magát, és felnézett az ajtóban álló fiúra. Mondjuk Nicknek sem lehettek problémái a csajokkal, mivel magas volt, fekete hajú, ragyogó kék tekintetű és nagyon jóképű. Sophia már többször észrevette, hogy a suliba járó lányok gyakran sóhajtva utána fordulnak, de Nicknek egyik sem keltette fel a figyelmét. Nem, baj, majd egyszer ő is megtalálja az igazait. Hosszú élet áll még előtte, ebben a testben.

-       Mit akarsz Nick? – kérdezte morgolódva Chase, de Sorneth már kipattant az ágyból és belépett a fürdőbe, hogy felfrissítse magát, és, hogy normálisan felöltözzön. Pár perc múlva teljes pompájában kilépett az ajtón, majd a fürdőt átengedte Chasenek, aki mikor elment mellette, lehelt egy futó csókot a homlokára és megjegyezte, hogy jól néz ki. A lány csodálkozva nézett utána, nem értette, hogy mire értette a fiú, majd Nickre nézett.

-       Tényleg jól nézel ki – vonta meg a fiú a közeli fotelban ülve. Sophia végignézett magán, majd rájött, hogy miért nézte meg a két fiú ennyire. Egy fehér alapon színes virágos miniszoknyát, sötétbarna térdig érő legginget, fehér pánt nélküli felsőt és fehér balerina cipőt viselt. Barna haja laza hullámokban omlott a hátára és frufruja, mint mindig most is keretet adott az arcának. Mivel a szemhéján a fekete színezés a napokban teljesen eltűnt tudott sminkelni, így felkent egy halványpirosas csillogó színű festéket és egy kevés szempillaspirált is használt, amitől a szempillái még feketébben, még dúsabban és még hosszabban adtak keretet a zölden izzó szemének, és végül a szájára halványan fénylő alig észrevehető szájfényt kent. Ettől a visszafogottságtól, a színektől, az arcán lévő boldogságtól, és mosolytól és a gyönyörűségtől tűnt olyan szépnek ma reggel.

-       Indulhatunk? – kérdezte Sorneth. Közösen úgy beszélték meg, hogy három hét lógás után, már épp ideje lenne, nekik is suliba menniük. Az osztályban már kezdtek olyanokat pletykálni, hogy elszöktek, vagy Las Vegasba mentek titokban összeházasodni, és ehhez hasonlatos érdekes dolgokat találtak ki. Így, hogy vége legyen a pletykálásnak úgy döntöttek suliba mennek. És egyikük sem viselt semmilyen jegygyűrűre emlékeztető dolgot. Sőt, Sophia, még az arany pecsételő gyűrűjét is levette, nehogy téves következtetéseket vonjanak le.

-       Igen – lépett ki Chase is a fürdőből. Egy egyszerű halványkék koptatott farmer, egy fehér felső, és egy laza, kék, kockás ing. A szőke szanaszét álló hajában még csillogott egy-két kósza vízcsepp, de az arcán ott ült egy hatalmas, boldog, és talán levakarhatatlan vigyor. Chase átölelte a lány derekát, majd poénkodva mentek le a lépcsőn és pattantak be Nick fekete BMW-jébe, ami ott parkolt a ház előtt. Közös megegyezés alapján ő vitte ma őket suliba. A parkolóban az egész banda ott várta őket, majd mikor a lány kipattant a kocsiból egy Tiffany ugrott a nyakába.

-       Hol voltál három hétig, drága? – kérdezte a könnyeivel küszködve a lány. Sorneth csak ekkor döbbent rá, hogy a többiek nem tudnak semmit az eddig történt dolgokról. Nick és Troy volt az egyetlen, akik meglátogatták. Na persze! Ez jellemző! Rám hagyják a dolgok nehezebb felét… Azt mondani, hogy nem tudják, mi van velünk, sokkal egyszerűbb, mint kitalálni egy sztorit arról, hogy hova tűntünk. Zsörtölődött magában a lány, majd üdvözölte a többieket is, akik alig várták, hogy megölelhessék a lányt és kifaggassák az elmúlt három hét történéséről.

-       És valaki elmondaná, hogy hová tűntetek el három hétig egy szó nélkül? – vonta kérdőre őket Aby.

-       Hát… - kezdte el a ködösítést Chase, majd könyörgően Sophiára nézett, aki egy nagyot sóhajtott, majd elkezdett beszélni. Össze-vissza mondott arról, hogy vidéken meghalt Chase egy nagyon távoli rokona, és a temetésére mentek. Mivel a fiú anyja nem ért rá, és ő mégsem akart egyedül menni, megkérte a lányt, hogy kísérje el. Nagyon nagy hülyeség volt, semmi értelme nem volt, de a többiek elhitték, vagy csak egyszerűen nem akartak szólni, mert rájöttek, hogy azért hazudnak, mert nem akarják, hogy tudjanak róla, így elfogadták és továbbléptek.

Mindannyian sejtették, hogy ennek a három hét „lógásnak” még meg lesznek a következményei, mind az osztályfőnök felől, mind a Josephék felől. Josephék támadtak először. A banda a megszokott helyén ült, az iskola lépcsőjén, mikor megérkezett Anthony, Zafír, Sebastian és Liza. Egyből kiszúrták a lányt és a vidáman nevető fiút, akinek Sophia az ölében ült.

-       Hol voltál három hétig? – támadta le rögtön a lányt Anthony.

-       Semmi közötök hozzá – vágott vissza flegmán a lány, mire Anthony felmérgelődött.

-       Igenis közünk van hozzá, addig, amíg nem tudsz felnőttként viselkedni, és a családunk tagja vagy.

Sophia keserűen felnevetett, majd a fájdalmat és erőt sugárzó zöld tekintetét rászegezte a vámpírra.

-        Anthony, hamarabb felnőttem, mint gondolnád. Semmit sem tudtok rólam, azt sem tudjátok, ki vagyok. Százszor idősebb vagyok nálatok, sőt a világon egyike vagyok a legidősebb lényeknek – csattant fel Sorneth. Annyira megharagudott, hogy nem tudott uralkodni az indulatai felett. Felállt Chase öléből, aki megpróbálta lenyugtatni, de Sorneth észre sem vette őt. Szeme vörösbe váltott, fogai megnyúltak és kiélesedtek, ugyanígy a karmai is. A levegő vibrált körülöttük, a dühtől, a fájdalomtól és a határtalan erőtől ami Sornethből áradt. A barátai is meghátráltak, akárhogyis tudták a haragja nem ellenük irányul. Sorneth fenyegetően közelebb lépett a Josephékhez, akik hátráltak. – Még sosem hallottál az utolsó fekete sárkányról? Még sosem hallottál a kiválasztottról, ki az eddigi legnagyobb hatalommal rendelkezik? Még sosem hallottál Pentras szökött uralkodójáról? Még sosem hallottál az Árnyról? Még sosem hallottál a Valóság világában élő bérgyilkosról, akitől mindenki retteg? Még sosem hallottál RÓLAM? – az elején halkan, fenyegetően beszélt, míg a végén már üvöltött. Most már nem is volt annyira dühös, inkább csak fájt neki a szívén ejtett seb, és ölni akart. Azt szerette volna, ha vér folyna. Kellett valami, ami lenyugtatja. Egy harc, egy feladat bármi.

-       Sophia… - szólalt meg bátortalanul Sebastian, miközben folyamatosan próbálta nyugtatni a lányt. De a hullámok még azelőtt megsemmisültek, mielőtt létrehozta volna őket. A Josephék még csak most döbbentek rá, hogy a lány mennyire erős. Eddig sosem érezték ennyire a belőle áradó hatalmat.

-       Te ne szólalj meg, Érző Ivadéka! – csattant fel Sorneth.

-       Mi van!? – csodálkozott Bastian a megszólításon. Érző Ivadéka?

-       Sorneth, nyugodj meg! – lépett a lány mögé Chase és megérintette a karját. Sorneth rászegezte vörös pillantását, majd kezdett lenyugodni. Nagyokat lélegzett, hogy beszívja a fiú illatát. Majd pár perc múlva lenyugodva, újra zöld pillantással nézte a Josephéket.

-       Tűnjetek el! – mondta fagyosan. Nekik nem kellett kétszer mondani, a következő pillanatban már az iskolában is voltak. Sophia vett egy mély levegőt, lehunyta a szemét és élvezte a haját fújó lágy szellőt. A hátánál a levegő hullámozni kezdett, majd kecsesen előbújt két fekete, karmos végű szárny a lapockájából. Sophia szorosan összehúzta maga mögött, majd kitárta őket. Még egy párszor megismételte ezt a mozdulatsort, amit a barátai ámulva néztek. A szárnya fekete volt, koromfekete így eléggé kitűntek a hegek és a szakadások az érzékeny hártyán. A balszárny végén lévő karomból pedig le volt törve egy darab. Vajon mi tehette ezt ezzel a csodálatos szárnnyal?

Sophia kinyitotta a szemét, majd megfordult és szembenézett a barátaival. Arca és tekintete semmit sem árult el, teljesen közömbös maradt. Majd vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett.

Egy angyal bűnhődése

Sziasztok! Az előző késés miatt nagyon röstellem magam, de sajnos nem volt alkalmam feltenni. Ezért kárpótlásul hoztam nektek valamit. Na nem rosszra gondolni nem a következő fejezetet, hanem egy rövid (szó szerint) lélektani novellát.A főszerepben egy angyal áll, aki majd később kerül a történetbe. Tudom, hogy a novellából nagyon sok minden a jövőre utal de attól még remélem élvezni fogjátok. Na akkor én befogtam :D Jó olvasást.

                        Egy angyal bűnhődése

Valahol mesze a Varázslat világában és Hikami vadregényes táján állt Rikolts a világ legfájdalmasabb helye.

A börtöncella szörnyű állapotban volt. Hallani lehetett az egerek, patkányok és más undorító lények motoszkálását, mindenhol szörnyű bűz terjengett és ebbe az orrfacsaró szagba vegyült bele a friss vér vasas illata is.

A lány az ablaknál feküdt a cella árnyékosabb részén, egy szalmahalmon. A szalma vörös volt a ráalvadt és a frissen ráfolyt vértől. A közelben egy kancsó víz poshadt érintetlenül. Az egész cella nyomasztó volt a maga szagával, irritáló neszeivel és magányával.

Ezt a monoton szörnyűséget törték meg a lány nyögései és zihálása, amikor éledezni kezdett. A borzalmas kínzás után, amit kapott csoda, hogy életben volt. Még csukott szemmel feltápászkodott fekhelyéről és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, de már ettől a rutinos mozdulatsortól is eltorzult az arca. Kinyitotta mélyvörös démoni szemeit és végignézte a testén található sérüléseket.

Nem túl súlyos – állapítja meg a forradásokat szemlélve – de így lehetetlené vált az esti szökési tervem.

Felállt körbe járta a kicsiny cellát, majd kinézett a rácsok mögül és megszemlélte magát a másik oldalra felakasztott díszes, egészalakos tükörben. Nemesi vonások uralták arcát, szemeiből sütött a felsőbbrendű gőg és tartásai is királyi származásáról árulkodott, ruháiról nem is beszélve. Fogoly létére csak a fegyvereit vették el tőle, a csukló vértet és különleges köpenyét nála hagyták. Így mindenki tudhatta, hogy ő Demoria törvényes uralkodója lenne, már ha nem a lázadók börtönében halna meg. Kitárta rozsdavörös szárnyait, majd megvizsgálta tollait. Már több mint hatvan éve itt van, elzárva a külvilágtól és a napfénytől. A szárnyait is csak a plafon magassága miatt tudta néhanapján megmozgatni. Igaz, már annak örülnie kellene, hogy még életben van. De számára már megváltás lenne a halál.

NEM!

Nem állhat így hozzá. Neki élnie kell. Ki kell innen szabadulnia! A népéért! A birodalmáért! A családjáért! A világáért! Gulliverért!

Felidézte Gulliver férfias, szoborszerű arcvonásait, éjkék, feneketlen szemeit, mély hangját, ajka lágy érintését, ezüstös haja lágy tapintását. Mindent, ami a sárkány volt. Amiért megérte túlélnie a büntetését. Majd felidézte Sorneth, a legjobb barátnője vonásait. A lágy metszetű arcot, a mindig mosolygó, kavargó zöld tekintetet, a pisze orrot, a lágy ívű ajkakat, a hosszú mindig lebegő hullámos barna haját, a mindig szemébe lógó, és tekintetét pajkossá tevő oldalfrufruját, alacsony termetét, lágy hangját, és a fekete szárnyakat, miknek hártyáin meglátszott már a lány kora és tapasztalta. Majd az összes barátját felidézte. Jólesett visszagondolni azokra, akik szerették olyannak amilyen. Pesszimistának, makacsnak, önfejűnek, bérgyilkosként és gyávának. Mindig, mint egy nyuszi futamodott meg az akadályok elől. Tudta, ők bármit megtennének érte, és erre nem csak joguk, hanem hatalmuk is lenne. Hisz Sorneth a kiválasztott. Nagyot sóhajtott, majd leült a sarokba.

Azt sem tudják, hogy hol vagyok! És az sem biztos, hogy élnek még.

A lány újból mély letargiába zuhant. A vállára vette a világ összes búját-baját, pedig ez Sorneth feladata lenne. Visszagondolt gyerekkorára, mikor a Mester Sorneth-tel és Drake-kel együtt képezte ki, hogy profi gyilkos váljon belőle, majd a mágiára tanították meg. És végül a repülés, mennyit nevettek ők együtt. De elmúlt. Vincent meghalt, Drake eltűnt, Sorneth egy birodalom élén áll és háborúra készül. Ő meg itt üldögél és elmélkedik az ellenség területén ahelyett, hogy a barátai, és a hitvese mellett lenne. Felpattant, majd hatalmával újra a rácsoknak feszült. A két hatalmas energia találkozott, majd egy fényes, hangtalan robbanás kíséretében eltűnt. Semmi sem történt. A lány még sokszor próbálkozott, de mindig eredménytelenül járt. Ő ehhez, túl kicsi, túl gyenge, túl jelentéktelen. Azt sem tudta, hogy a Nagy Sorneth, az Árnyharcos mit lát benne, hisz ő csak egy egyszerű gyáva, gyenge és jelentéktelen lány, mellesleg Demoria főági királyi leszármazottja, de ezzel senki sem törődött. Ő itt Elona és nem király, hanem egyszerűen Elona az angyal.

Folytatta emlékei felidézését. Következő lép már az I. Nagy Háború idejéből származott. Pont Sorneth-nél volt mikor futár hozta a hírt, hogy apjuk meghalt. Talán ez volt az első és utolsó alkalom mikor a lányt az érzelmei vezették. Atyjával mindig nagyon jó viszonyt ápolt. Akkor a lány ész nélkül rohant a csatába, és győzelmet győzelemre halmozott, ezzel megnyerve a háborút, békét teremtve, bosszút állva, elnyerve népe bizalmát. Sokszor álmodozott arról, hogy ő is olyan erős és bátor legyen, mint a barátnője. Irigyelte a lányt, nem is kicsit, főleg mikor megtudta, hogy a lánynak Vincent volt a lovasa és a hitvesét is megtalálta már. De a helyében egyáltalán nem lenne, hisz tudja jól a lány kezében nagyon nagy hatalom, és felelősség van. Ezen kívül egy világ számít rá és még a szíve is meghasadt. Nem is egyszer!

Ő négyről tudott, de csak egynek volt szemtanúja. Az biztos, hogy akkor nem lett volna a helyében. Az a fájdalom és kín, a mi a szemében tükröződött… Még nézni is rossz volt, ahogy a vörös könnyek pirosra festik a hófehér tájat…

Majd felrémlett előtte az elfogásának pillanatai. Akkor is a gyávasága sodorta veszélybe. Akkor hatvan évvel ezelőtt megadta magát, mert remélte enyhítenek a büntetésén. De láss csodát! Mi lett belőle? Mindennapi kínzás, vallatás az év 365 napján, és nincsenek ünnepek. Mindig kerül valaki, aki szívesen elvigye egy körre. Azóta már ezerszer megbánta döntését, és mindent másképp tenne, de neki nincs a kezében ekkora hatalom. Ő csak szenvedhet, de egy biztos, sohasem fog megtörni. Ki fog tartani, mert neki élnie kell. És a halál senkinek sem lehet megváltás a halhatatlanok világában. Mert mindenkin lehet segíteni. Ha mással nem, hát szeretettel, gondoskodással és barátokkal. Az életet meg kell becsülni és nem szabad feladni egy remény érdekében.  A célért nem feladni kell magunkat, hanem harcolni. És ha nincs célunk?  Az sem baj! Nagy ez a világ és előttünk az örökkévalóság, csak találunk valamit, vagy valakit, aki ösztönöz.

Elona az oldalára fordult, és behunyta a szemét. Aludni próbált, de ebben az idegállapotban nem ment. Nem tudta csukva tartani a szemét. Zavarták az őt érő ingerek, érzékei kiélesedtek az ereiben száguldó adrenalintól. Most már tudta mit kell tennie. Most már elég bátor volt hozzá. Azt is tudta, hogy szüksége volt erre a hatvanévnyi szenvedésre, hogy minderre rájöjjön. Hogy erősebbé váljon.

Elona még aznap este megszökött Rikoltsból, maga mögött csak a narancsosan égő várost és halott lények millióit hagyta. Meg sem állt Sárkányvárig, ahol Sorneth és barátai éltek. A régi csapat újra összeállt és már együtt és bátran néztek szembe az előttük álló II. Nagy Háborúval.

5. fejezet - Eyedis

Tudom nagyon sokat késtem vele, ezer bocsánat, de megérkeztem :DD jó olvasást :P

Eyedis

            Miss. Martonyt mindenki szerette. Kedves, fiatalos tanár volt és értékelte a humort, nem úgy mint az öreg tanárok. Sophia is szerette a nőt, és az óráit is. Mindig is érdeklődött az emberek legendái iránt és most ezt a tudás vágyát táplálhatta.

-         Jó napot mindenkinek! Foglaljatok helyet, kezdődik az óra! – lépett be a terembe, gyorsan lepakolta az asztalára a cuccokat, és míg a diákok a helyükre mentek felírt a táblára egy mondatot. Sophia valamikor itt veszthette el a fonalat, és került lélekben egy más helyre.

Egy sötét barlang szájában állt, amit egy nagy szikladarabbal torlaszoltak el. Két alagút vezetett a barlang belső feléhez, mindkettő sötét volt. Sophia nem tudta, hogy most mit is kellene tennie. Szíve szerint viszament volna a testébe, de tudta, hogy ilyen variáció nem létezik, döntenie kell. Végül balra indult el, mert onnanan érzett természetfeletti energiát. Igaz halványan, de érezte. Ahogy egyre közeledett a barlang végéhez, úgy érezte egyre intenzívebben az energia láthatatlan áramlását. Mostmár biztosan tudta, hogy jó  helyen jár, az ösztöne megint a helyes útra terelte. Nem ez volt az eslő alkalom, hogy az ösztönei segítették ki. Sokszor támaszkodott a halk belső hangra a háború alatt is, mert remélte, hogy az helyesen dönt helyette is. Sophia hirtelen torpant meg egy elágazásnál, mert ekkor egy erősebb energia löket ért el hozzá. Egyből felismerte a kisugárzását a körülbelül vele egy idős nőnek.

-       Eyedis! – kiáltotta, majd futásnak eredt a nő illatát követve. Gyorsabban futott, mint egy egyszerű halandó, akárhogyis ebbe a testbe volt is zárva. Halandóként erősebb és gyorsabb volt a halandóknál. Távolról szívverést hallott és a nő illata is intenzívebb lett. Mostmár ez vezette. Így ért el egy kivilágított üreghez. A nyílásban megállt és csodálkozva körülnézett. Na, ezt neked kényelmetlen barlang! Gondolta magában. A falalkon különböző, díszes falfestmények, a barlang tetejéről pedig egy csillárhoz hasonlatos tárgy ereszkedett alá, rajta vagy ezernyi, világító, apró gyertya. A „szoba” távolabbi felében egy fehér kanapé volt, mellette két kisebb stílusban és színben passzoló fotel, meg egy üveg dohányzósztal, rajta különböző díszekkel és csészékkel. E bútorok alatt pedig egy vörös bolyhos szőnyeg. Az üreg bal oldalán a falon nem voltak képek, csak polcok. Fele könyveknek és tekercseknek, a másik fele pedig a ruháknak és cipőknek. A sarokban volt egy szikla tömbökkel elkerítet rész, onnan Sophia érzékeny orra friss vizet érzett, így hamar kitalálta, hogy az lehet a mellék helyiség. A hozzá közelebb eső részen pedig egy nagy baldaclinos francia ágy volt, a két oldalán egy-egy éjjeli szekrényen, és az ágyon az angyal barátnője ült. 

Eyedis és ő majdnem egykorúak voltak. Sophia jővőre tölti az ötezret, az ellőtte ülő nő pedig tíz évvel ezelőtt töltötte az ötezret, és ez az ő világukban nem számított nagy korkülönbségnek. Hisz náluk a minimum kétezer év volt. Igaz mostonában kezd egyre ritkább lenni az olyan lény, aki négy évezred fölött lenne. Sophia tudomása szerint csak a Tanács tagja akik ilyen idősek, de mondjuk közülük is van aki fiatalabb nála; és az Ősök azok, akik megélték ezt a felemelő kort.

Eyedis semmit sem változott, azóta, hogy Álomba merült. Arca ugyanolyan fiatalos, mint volt, egy ránc sem jelent meg. A mai korban körülbelül tizenötnek nézték volna, míg amikor ő megállt a fejlődésben már bőven a húszas éveit taposta. Hosszú hullámos fekete haja, most csomókba tapadt. Ki tudja, hogy mióta nem fésülködött! Sophia még sohasem merült Álomba és nem is beszélgetett erről egy Ébredővel sem, így nem tudhatta milyen az Alvás. Zöld szeme még álmosan csillogót, és látszott rajta, hogy még nem teljesen éber. És ez meglátszott azon is, ahogy tartotta a szárnyait. A rozsdavörös szárnyai most nem szimmetriukusan, félig kitárva voltak, hanem az egyik teljesen ki volt tárva, míg a másik  óvatosan az ágyra volt fektetve. Sophia elmosolyodott barátnőjeen, aki úgy ült az ágyon, mint valami durcás kisgyerek.

-       Eyedis, drágám! Jó reggelt! – szólalt meg végre Sophia.

-       Hogy merészeli…? – kezdte el a szemrehányást Eyedis, de ekkor eljutott a tudatáig, hogy a barátnője rekedtes, különleges hangzású hangját hallotta, ugyanazon az elbűvőlő akcentussal beszélni, mint régen, és ugynaúgy megfagyott a levegő körülöttük a hangjától. – Sorneth! – kiáltott fel boldogon az angyal, majd a lány nyakába ugrott. – Istenem! Mit keresel itt? Azt hittem, hogy… - itt elcsuklott a nő hangja, és a szemébe könnyek gyűltek.

-       Hogy meghaltam? – segítette ki őt Sophia. Eyedis bólintott. – Mindenki elhiszi azt, amit mondanak nekik, még akkor is, ha ezt nem tudják bizonyítani. Azt mondták, hogy meg fogok halni a háborúba, és utána nem sokára el is tűntem, így azt hitték meghaltam.

-       De akkor hova tűntél? – kérdezte csodálkozva a nő.

-       A háború után hónapokig a villágunkban bújkáltam, majd átjöttem a Valóság Világába, és itt éltem tovább. Megtaláltam a lovasom – a hangja ugyanúlyan színtelen volt, mint eddig, csak a lovasánál remegett meg egy kicsit, arra utalva, hogy ez fájdalmas emlék. -, és bérgyilkos lettem eben a világban.

-       Iddáig süllyedtél? Bérgyilkos eben az ocsmány világban!? – csattant fel az angyal.

-       Igen. De ez még mindig jobb, mint a mi világunkban lenni. Ott egy perc nyugtom nem lenne. És nem, nem a birodalom miatt.

-       De te hogy bírod ki ezt…ezt… a borzalmat?

-       Hozzászoktam. Jól megvagyok itt. Csak a híremet ismerik az itt élő néhány lény, engem pedig nem, így egyszerűen el tudok vegyülni a halandók között, és nincs nagy gondom.

-       Á, nincs, csak vérdíj  van a fejeden – mondta gúnyosan Eyedis, majd leültette a barátnőjét a kanapéra, és adott neki egy csomag aszalt gümölcsöt. Ez a sárkányok kedvence. A sárkányok és a harcosok is főleg nyers hússal táplálkoznak, de vég esetben megfelel nekik a vár is, és a desszert, a csemegéjük, a jutalomfalatjuk az aszalt gyümölcsök. Minden sárkányvérrel rendelkező lény imádja.

-       Köszi. Arról nem tudtam. De most mesélj te, hogy kerülté ide?

-       A háború kimerítette a tartalékaimat, és teljesen kifáradtam, tudtam, hogy le kell feküdnöm pihenni. Akkor még nem tudtam, hogy Álmondni fogok, de azért a biztonság kedvéért idejöttem pihenni. Havonta egyszer-kétszer felébredek, hogy ellássam magam, de utána fekszek is vissza. Most érzem csak úgy, hogy rendben vagyok, és kipihentem magam. Azt hiszem felébredtem – mosolyodott el, majd a távolba meredt.

-       Ugye nem jelentesz veszélyt erre a világra? – kérdezett halkan rá a lány, de hirtelen valami húzást érzett.

-       Nem. Csak viccelsz? Ahogy kikerültem innen, rögtön megyek vissza az én világomba. Vajon mi lehet Mirniával? – gondolkozott hangosan, majd megin a lányra nézett, és egy ijedt árny suhant át az arcán. Sophia egyre jobban halványodott, már majdnem átlátszó volt.  – Sorneth! – kiáltotta ijedten. Sophia halványan rámosolygot, mire Eyedis is megnyugodott.

-       Sophia! – hallotta a lány távolról Chase hangját, és megérezte a kezét a vállán. – Sophia! Itt vagy? Sophia! – hangja egyre hangosabb lett, és a többiek, az osztálytársai hangjai is felerősődtek. – Jól vagy? – kérdezte Chase, mikor Sophia ráfókuszált és a két zöld tekintet összekapcsólódott.

-       Felébredt! – mondta válasz helyett. Chase pillantása aggódalmas volt, majd a kezét a lány homlokára tette, de rögtön el is kapta, majd az ajkát szorította Sophia homlokához.

-       Jesszusom, te lázas vagy! – kiáltott fel rémülten, majd az ölébe kapta a remegő, törékeny testet. A lány csak most fogta fel teljesen, hogy mi is történik körülötte.

-       Minden rendben van! – mondta, de a hangja elhalt a mondat végéra, és tényleg nagyon gyengén hangzott. Az erő elszállt a tagjaiból, így védelmet és támasztékot találva ellazult Chase karjaiban és a fiú mellkasához bújva beszívta annak megnyugtató illatát.

-       Sophia semmi sincs rendben! – mondta Chase, hangjából kicsendült az aggódalom, akárhogyi próbálta azt határozotsága alá rejteni. – Be kell vigyelek a kórházba! – suttogta a fülébe.

-       Szerinted mit találnának, ha vért vennének tőlem, vagy elküldenének valamilyen vizsgálatra. Én egy kicsit másképpen vagyok felépítve. És amúgyis egy hüllő vagyok. Chase velem nem tudnak semmit sem kezdeni a kórházban, mivel nem vagyok ember – magyarázta a fiúnak lágyan. De közben a szeme csukva volt, így sokkal kényelmesebb volt.

-       Akkor legalább Joseph dokihoz had vigyelek el! – könyörgött meghajolva a lány akarata, és valós érvei előtt.

-       Nem! – csattant fel dühösen és felpattantak a szemei. De valami furcsa volt. Az eddig örvénylő mélyzöld tekintet, mely mindig hidegen csillogót, most sötétvörössen izzott, és földöntúli düh sütött belőle. A szemfogai megnőttek, és a fogaival együtt megélesedtek.

-       Sophia? – szólította meg Chase félénken a lányt, majd mikor látta, hogy felé fordítja a tekintetét, a vörös izzásba zöld pöttyök tűnntek fel. Ebből rájött, hogy kezd lenyugodni. A fogai visszahúzódtak, az arca kisimult és lassan a szemei is visszaváltottak zöldre. Chase csak most örült igazán, hogy kicsengettek, és a többiek már rég elhagyták a termet. Ezt az előbbit elég nehéz lett volna megmagyarázni…

Chase nem tudta mit tegyen most. A lánynak igaza volt a kórházba még sem vihetett be egy „sárkányt”. Szíve szerint elvitte volna Joseph dokihoz, de a lány akkor nagyon mérges lett volna, így azt is elvetette. Végül, úgy döntötte hanyagolja az orvosokat, és haza viszi a lányt.

-         Hova viszel? – nyitotta fel Sophia a szemét, hogy ránézzen a fiúta.

-         Haza – válaszolta Chase.

-         Szőke herceg, ne merészelj a Joseph lakra vinni! – csattant fel régen fenyegető hangon Sophia, de most a kívánt hatás eléréséhez túl gyenge volt a lány.

-         Nyugalom drága! Hozzánk haza – nevetett a fiú, mire a lány megnyugodva bólintott és újra lehunyta a szemét, és nekidőlve Chase izmos mellkasának elvesztette az eszméletét.

            Sophia napokig nem tért magához, sőt semmilyen életjelet nem adott. Nem mozdult, nem lélegzett, sőt a szíve sem vert. Úgy tűnt mintha halott lenne. Chase ezalatt az idő alatt nem járt suliba, még a szobáját is csak annyi időra hagyta el, míg evett valamit, vagy míg a mosdóban volt. Egy hét eltetltével már ott tartott, hogy ide hívja Symour doktort, hogy nézze meg, mi lehet a lánnyal. De persze Sophia ezt ellenezte, a maga módján.

            Chase a zuhany alól lépett be a szobájába, egy fehér rövidujjú póló, és egy egyszerű farmer volt rajta. Arcán meglátszott az elmúlt hét fáradalma, és aggodalma, ugyanúgy a szemében is. Zöld tekintete fáradtan csillogott, de ott volt benne az aggodalom, és a félelem, hogy elveszítheti a lányt. Már rég óta nem voltak barátai, eddig. Az, hogy ő volt az iskola egyik legmenőbb diákja nem javított sokat a barátszerzési ügyön. Jó, nem arról van szó, hogy nincsenek haverjai, de ők csak a ranglétrán elfoglalt helye miatt a „barátai”. Nem érdekelte őket, hogy ő ki is valójában, számukra csak egy eszköz volt, amit ki használtak a feljebbjutás érdekében. De most ez a kicsike banda, és Sophia a szívébe lopták magukat. A társaságból bárkihez fordulhatna segítségért, tanácsért. Ők biztos segítenének, és mellette állnának. De Sophiával valami miatt nagyon más. Ő több számára. Nem tudja miért, de több. Nem a lovasság miatt, mert nem minden „tűnet” egyezik.

            Valamelyik nap elbeszélgetett erről a többiekről. Hisz ők sokkal többet tudhatnak erről, mint ő. Elég sok érdekes dologra fény derült. Azt már tudta, hogy halhatatlan lett, de a többi az új volt számára. Mondjuk a szoros kapcsolatot sejtette, hisz ez egyértelmű. Ezenkívül gondoltban tudnak beszélgetni, érzelmek megosztása, erőmegosztás, és egyenrangú a sárkányával. Ezt elsőre nem értette, de Nick elmagyarázta, hogy létezik egy ezzel párhuzamos világ, a Varázslat világa, és ők onnan származnak. És annak a világnak is meg van a maga bonyolult felépítése, birodalmai, és uralkodói.

Chase leült az ágy szélére a lány mellé, és megfogta a kezét. Közben tekintete elkalandozott a lányon. Barna haja frissen volt mosva, de kócos volt, az anyja segítségével próbálta tisztán tartani a lányt, kisebb nagyobb sikerrel. A szeme csukva, de a pillái néha meg-megrezdültek, és a szemhéja feketén sötétlett, ez volt az egyikpont ahonnan tudták, hogy a lány még életben van, hisz ez mutatta az életerejét. Az arca békkés volt, egy angyal arca. Tökéletes vonásokkal, lágy hajlatokkal, selymes hófehér bőrrel, telt ajakkal és pissze orral. Egy pillantással mindenkit az ujja köré tud csavarni. Közepes termetű, de izmos és nagyon fürgé. Jól bánik a fegyverekkel, és ez érződik a keze tapintásáról. A tenyere egy kicsit kérges, és keményebb az úri lányokénál, ami arra utal, hogy sokat forgat fegyvert. Körmei, vagyis karmai jól ápoltak, eredeti formáját, és érdes felületét körömlakkal próbálja elrejteni sikerrel. Ezekből az apró jelekből látszik, hogy mennyire jól sikerült beilleszkednie az emberek közé. A testén több tetoválás is van, ezt mikor mosdatta sikerült felfedeznie. Egy a bal bokájánál. Egy gyönyörű fekete rózsát formál, és egy óriási tetoválás a hátán. Az egész hátát betakarja, két sárkányszárnyat formáz. De az a furcsa, hogy nem kitárva vannak fel festve, hanem félig összezárza, és úgy van ábrázolva, mintha az övé lenne. A szárnyak hártyáján hegek, lyukak, sebek, és a vége karmos. Chase elgondolkozott rajta, hogy vajon mért ilyen élethű, és sebes, de nem talált rá választ. Talán majd a lánytól megkérdezi.

Chase még sokáig néze a lányt, és gondolkodik. Leginkább a lányon. Próbál rájönni a különös érzéseinek a miértjére. De nem tud. Lehet, hogy előbb elfogadnia kellene az érzéseit, és aztán rájönnie, hogy mik is azok? Lehet, hogy egyszerűbb lenne. De egyik sem megy. Nem tud semmit sem tenne ellenük. Néha föllángolnak, és néha elalszanak. Néha tudja mit tesz, néha nem. Néha tudja mi a célja, néha nincs jövője.

-       Drága, ébredj fel mihamarabb, még sok mindent meg kell válaszolnod! – suttogta a füléhez hajolva, majd nyomott egy apró puszit a lány homlokára, és elindult kifelé a szobából.

-       Chase… ne…kérlek! – a fiú megtorpant mikor meghallotta az akadozó, alig hallható rekedtes szavakat. Teste megremegett a megkönnyebüléstől, majd gyorsan visszafordult és egy lépéssel a lány ágya mellett termett.

-       Sophia! – sóhajtotta és még egy puszit nyomott a lány homlokára, de most aj ajkát otthagyta. – Végre! Egy kicsit ránk ijesztettél! Ilyet többé ne merészelj csinálni! Értetted? – nézet a szemébe.

-       Igen… - mondta.

-       Istenem köszönöm! Sophia, nagyon aggódtunk érted.

-       Sorneth… - nyögte ki nagyon nehezen. A hangját alig lehetett hallani, de ez érthető, hisz elég fáradt volt.

-       Tessék? – kérdezett vissza Chase, hisz nem értette mit szerettett volna mondani a lány.

-       A nevem…Sorneth… - magyarázta, de az ekkor belépe Troy segített felvilágosítani a fiút.

-       Az igazi neve Sophia Sorneth Pentruo. Sophia a halandó neve, a Sorneth pedig a sárkány neve, vagyis az igazi neve, a Pentruo pedig értelemszerűen a családneve. A sárkányharcosok csak más harcosoknak engedik meg, hogy az igazi nevükön hívják, meg a hitveüknek, a lovasuknak és a közeli barátaknak. Nekünk már rég megengedte, de te eddig még nem tudtál róla. Igaz nem tudom, miért pont most akarja elmondani – foglalta össze tömören a tényeket Troy, majd ő is a lány ágyához sétált, és végig simította társa arcát.

-       Köszönöm…

-       Értem. – bólintott Chase, majd egy nagyot sóhajtott.  – Megyek hozok fel valami ételt… - mondta, azzal elhagyta a szobát.

-       Segítesz? – nézett rá Sophia a szobában ácsorgó fiúra, majd a segítségével felült az ágyban.

-       Jól vagy? – kérdezte Troy.

-       Igen. Egyre jobban. Ha sikerül jól laknom tökéletesen leszek – magyarázta. Már a hangján is hallatszódott, hogy erősődik.

-       Ugye tudod, hogy magyarázattal tartozól?

-       Igen sejtettem – mosolyodott el, majd a tekintetét a belépő srácra emelte, és minden mozdulatát figyelte.