5. fejezet - Eyedis

Tudom nagyon sokat késtem vele, ezer bocsánat, de megérkeztem :DD jó olvasást :P

Eyedis

            Miss. Martonyt mindenki szerette. Kedves, fiatalos tanár volt és értékelte a humort, nem úgy mint az öreg tanárok. Sophia is szerette a nőt, és az óráit is. Mindig is érdeklődött az emberek legendái iránt és most ezt a tudás vágyát táplálhatta.

-         Jó napot mindenkinek! Foglaljatok helyet, kezdődik az óra! – lépett be a terembe, gyorsan lepakolta az asztalára a cuccokat, és míg a diákok a helyükre mentek felírt a táblára egy mondatot. Sophia valamikor itt veszthette el a fonalat, és került lélekben egy más helyre.

Egy sötét barlang szájában állt, amit egy nagy szikladarabbal torlaszoltak el. Két alagút vezetett a barlang belső feléhez, mindkettő sötét volt. Sophia nem tudta, hogy most mit is kellene tennie. Szíve szerint viszament volna a testébe, de tudta, hogy ilyen variáció nem létezik, döntenie kell. Végül balra indult el, mert onnanan érzett természetfeletti energiát. Igaz halványan, de érezte. Ahogy egyre közeledett a barlang végéhez, úgy érezte egyre intenzívebben az energia láthatatlan áramlását. Mostmár biztosan tudta, hogy jó  helyen jár, az ösztöne megint a helyes útra terelte. Nem ez volt az eslő alkalom, hogy az ösztönei segítették ki. Sokszor támaszkodott a halk belső hangra a háború alatt is, mert remélte, hogy az helyesen dönt helyette is. Sophia hirtelen torpant meg egy elágazásnál, mert ekkor egy erősebb energia löket ért el hozzá. Egyből felismerte a kisugárzását a körülbelül vele egy idős nőnek.

-       Eyedis! – kiáltotta, majd futásnak eredt a nő illatát követve. Gyorsabban futott, mint egy egyszerű halandó, akárhogyis ebbe a testbe volt is zárva. Halandóként erősebb és gyorsabb volt a halandóknál. Távolról szívverést hallott és a nő illata is intenzívebb lett. Mostmár ez vezette. Így ért el egy kivilágított üreghez. A nyílásban megállt és csodálkozva körülnézett. Na, ezt neked kényelmetlen barlang! Gondolta magában. A falalkon különböző, díszes falfestmények, a barlang tetejéről pedig egy csillárhoz hasonlatos tárgy ereszkedett alá, rajta vagy ezernyi, világító, apró gyertya. A „szoba” távolabbi felében egy fehér kanapé volt, mellette két kisebb stílusban és színben passzoló fotel, meg egy üveg dohányzósztal, rajta különböző díszekkel és csészékkel. E bútorok alatt pedig egy vörös bolyhos szőnyeg. Az üreg bal oldalán a falon nem voltak képek, csak polcok. Fele könyveknek és tekercseknek, a másik fele pedig a ruháknak és cipőknek. A sarokban volt egy szikla tömbökkel elkerítet rész, onnan Sophia érzékeny orra friss vizet érzett, így hamar kitalálta, hogy az lehet a mellék helyiség. A hozzá közelebb eső részen pedig egy nagy baldaclinos francia ágy volt, a két oldalán egy-egy éjjeli szekrényen, és az ágyon az angyal barátnője ült. 

Eyedis és ő majdnem egykorúak voltak. Sophia jővőre tölti az ötezret, az ellőtte ülő nő pedig tíz évvel ezelőtt töltötte az ötezret, és ez az ő világukban nem számított nagy korkülönbségnek. Hisz náluk a minimum kétezer év volt. Igaz mostonában kezd egyre ritkább lenni az olyan lény, aki négy évezred fölött lenne. Sophia tudomása szerint csak a Tanács tagja akik ilyen idősek, de mondjuk közülük is van aki fiatalabb nála; és az Ősök azok, akik megélték ezt a felemelő kort.

Eyedis semmit sem változott, azóta, hogy Álomba merült. Arca ugyanolyan fiatalos, mint volt, egy ránc sem jelent meg. A mai korban körülbelül tizenötnek nézték volna, míg amikor ő megállt a fejlődésben már bőven a húszas éveit taposta. Hosszú hullámos fekete haja, most csomókba tapadt. Ki tudja, hogy mióta nem fésülködött! Sophia még sohasem merült Álomba és nem is beszélgetett erről egy Ébredővel sem, így nem tudhatta milyen az Alvás. Zöld szeme még álmosan csillogót, és látszott rajta, hogy még nem teljesen éber. És ez meglátszott azon is, ahogy tartotta a szárnyait. A rozsdavörös szárnyai most nem szimmetriukusan, félig kitárva voltak, hanem az egyik teljesen ki volt tárva, míg a másik  óvatosan az ágyra volt fektetve. Sophia elmosolyodott barátnőjeen, aki úgy ült az ágyon, mint valami durcás kisgyerek.

-       Eyedis, drágám! Jó reggelt! – szólalt meg végre Sophia.

-       Hogy merészeli…? – kezdte el a szemrehányást Eyedis, de ekkor eljutott a tudatáig, hogy a barátnője rekedtes, különleges hangzású hangját hallotta, ugyanazon az elbűvőlő akcentussal beszélni, mint régen, és ugynaúgy megfagyott a levegő körülöttük a hangjától. – Sorneth! – kiáltott fel boldogon az angyal, majd a lány nyakába ugrott. – Istenem! Mit keresel itt? Azt hittem, hogy… - itt elcsuklott a nő hangja, és a szemébe könnyek gyűltek.

-       Hogy meghaltam? – segítette ki őt Sophia. Eyedis bólintott. – Mindenki elhiszi azt, amit mondanak nekik, még akkor is, ha ezt nem tudják bizonyítani. Azt mondták, hogy meg fogok halni a háborúba, és utána nem sokára el is tűntem, így azt hitték meghaltam.

-       De akkor hova tűntél? – kérdezte csodálkozva a nő.

-       A háború után hónapokig a villágunkban bújkáltam, majd átjöttem a Valóság Világába, és itt éltem tovább. Megtaláltam a lovasom – a hangja ugyanúlyan színtelen volt, mint eddig, csak a lovasánál remegett meg egy kicsit, arra utalva, hogy ez fájdalmas emlék. -, és bérgyilkos lettem eben a világban.

-       Iddáig süllyedtél? Bérgyilkos eben az ocsmány világban!? – csattant fel az angyal.

-       Igen. De ez még mindig jobb, mint a mi világunkban lenni. Ott egy perc nyugtom nem lenne. És nem, nem a birodalom miatt.

-       De te hogy bírod ki ezt…ezt… a borzalmat?

-       Hozzászoktam. Jól megvagyok itt. Csak a híremet ismerik az itt élő néhány lény, engem pedig nem, így egyszerűen el tudok vegyülni a halandók között, és nincs nagy gondom.

-       Á, nincs, csak vérdíj  van a fejeden – mondta gúnyosan Eyedis, majd leültette a barátnőjét a kanapéra, és adott neki egy csomag aszalt gümölcsöt. Ez a sárkányok kedvence. A sárkányok és a harcosok is főleg nyers hússal táplálkoznak, de vég esetben megfelel nekik a vár is, és a desszert, a csemegéjük, a jutalomfalatjuk az aszalt gyümölcsök. Minden sárkányvérrel rendelkező lény imádja.

-       Köszi. Arról nem tudtam. De most mesélj te, hogy kerülté ide?

-       A háború kimerítette a tartalékaimat, és teljesen kifáradtam, tudtam, hogy le kell feküdnöm pihenni. Akkor még nem tudtam, hogy Álmondni fogok, de azért a biztonság kedvéért idejöttem pihenni. Havonta egyszer-kétszer felébredek, hogy ellássam magam, de utána fekszek is vissza. Most érzem csak úgy, hogy rendben vagyok, és kipihentem magam. Azt hiszem felébredtem – mosolyodott el, majd a távolba meredt.

-       Ugye nem jelentesz veszélyt erre a világra? – kérdezett halkan rá a lány, de hirtelen valami húzást érzett.

-       Nem. Csak viccelsz? Ahogy kikerültem innen, rögtön megyek vissza az én világomba. Vajon mi lehet Mirniával? – gondolkozott hangosan, majd megin a lányra nézett, és egy ijedt árny suhant át az arcán. Sophia egyre jobban halványodott, már majdnem átlátszó volt.  – Sorneth! – kiáltotta ijedten. Sophia halványan rámosolygot, mire Eyedis is megnyugodott.

-       Sophia! – hallotta a lány távolról Chase hangját, és megérezte a kezét a vállán. – Sophia! Itt vagy? Sophia! – hangja egyre hangosabb lett, és a többiek, az osztálytársai hangjai is felerősődtek. – Jól vagy? – kérdezte Chase, mikor Sophia ráfókuszált és a két zöld tekintet összekapcsólódott.

-       Felébredt! – mondta válasz helyett. Chase pillantása aggódalmas volt, majd a kezét a lány homlokára tette, de rögtön el is kapta, majd az ajkát szorította Sophia homlokához.

-       Jesszusom, te lázas vagy! – kiáltott fel rémülten, majd az ölébe kapta a remegő, törékeny testet. A lány csak most fogta fel teljesen, hogy mi is történik körülötte.

-       Minden rendben van! – mondta, de a hangja elhalt a mondat végéra, és tényleg nagyon gyengén hangzott. Az erő elszállt a tagjaiból, így védelmet és támasztékot találva ellazult Chase karjaiban és a fiú mellkasához bújva beszívta annak megnyugtató illatát.

-       Sophia semmi sincs rendben! – mondta Chase, hangjából kicsendült az aggódalom, akárhogyi próbálta azt határozotsága alá rejteni. – Be kell vigyelek a kórházba! – suttogta a fülébe.

-       Szerinted mit találnának, ha vért vennének tőlem, vagy elküldenének valamilyen vizsgálatra. Én egy kicsit másképpen vagyok felépítve. És amúgyis egy hüllő vagyok. Chase velem nem tudnak semmit sem kezdeni a kórházban, mivel nem vagyok ember – magyarázta a fiúnak lágyan. De közben a szeme csukva volt, így sokkal kényelmesebb volt.

-       Akkor legalább Joseph dokihoz had vigyelek el! – könyörgött meghajolva a lány akarata, és valós érvei előtt.

-       Nem! – csattant fel dühösen és felpattantak a szemei. De valami furcsa volt. Az eddig örvénylő mélyzöld tekintet, mely mindig hidegen csillogót, most sötétvörössen izzott, és földöntúli düh sütött belőle. A szemfogai megnőttek, és a fogaival együtt megélesedtek.

-       Sophia? – szólította meg Chase félénken a lányt, majd mikor látta, hogy felé fordítja a tekintetét, a vörös izzásba zöld pöttyök tűnntek fel. Ebből rájött, hogy kezd lenyugodni. A fogai visszahúzódtak, az arca kisimult és lassan a szemei is visszaváltottak zöldre. Chase csak most örült igazán, hogy kicsengettek, és a többiek már rég elhagyták a termet. Ezt az előbbit elég nehéz lett volna megmagyarázni…

Chase nem tudta mit tegyen most. A lánynak igaza volt a kórházba még sem vihetett be egy „sárkányt”. Szíve szerint elvitte volna Joseph dokihoz, de a lány akkor nagyon mérges lett volna, így azt is elvetette. Végül, úgy döntötte hanyagolja az orvosokat, és haza viszi a lányt.

-         Hova viszel? – nyitotta fel Sophia a szemét, hogy ránézzen a fiúta.

-         Haza – válaszolta Chase.

-         Szőke herceg, ne merészelj a Joseph lakra vinni! – csattant fel régen fenyegető hangon Sophia, de most a kívánt hatás eléréséhez túl gyenge volt a lány.

-         Nyugalom drága! Hozzánk haza – nevetett a fiú, mire a lány megnyugodva bólintott és újra lehunyta a szemét, és nekidőlve Chase izmos mellkasának elvesztette az eszméletét.

            Sophia napokig nem tért magához, sőt semmilyen életjelet nem adott. Nem mozdult, nem lélegzett, sőt a szíve sem vert. Úgy tűnt mintha halott lenne. Chase ezalatt az idő alatt nem járt suliba, még a szobáját is csak annyi időra hagyta el, míg evett valamit, vagy míg a mosdóban volt. Egy hét eltetltével már ott tartott, hogy ide hívja Symour doktort, hogy nézze meg, mi lehet a lánnyal. De persze Sophia ezt ellenezte, a maga módján.

            Chase a zuhany alól lépett be a szobájába, egy fehér rövidujjú póló, és egy egyszerű farmer volt rajta. Arcán meglátszott az elmúlt hét fáradalma, és aggodalma, ugyanúgy a szemében is. Zöld tekintete fáradtan csillogott, de ott volt benne az aggodalom, és a félelem, hogy elveszítheti a lányt. Már rég óta nem voltak barátai, eddig. Az, hogy ő volt az iskola egyik legmenőbb diákja nem javított sokat a barátszerzési ügyön. Jó, nem arról van szó, hogy nincsenek haverjai, de ők csak a ranglétrán elfoglalt helye miatt a „barátai”. Nem érdekelte őket, hogy ő ki is valójában, számukra csak egy eszköz volt, amit ki használtak a feljebbjutás érdekében. De most ez a kicsike banda, és Sophia a szívébe lopták magukat. A társaságból bárkihez fordulhatna segítségért, tanácsért. Ők biztos segítenének, és mellette állnának. De Sophiával valami miatt nagyon más. Ő több számára. Nem tudja miért, de több. Nem a lovasság miatt, mert nem minden „tűnet” egyezik.

            Valamelyik nap elbeszélgetett erről a többiekről. Hisz ők sokkal többet tudhatnak erről, mint ő. Elég sok érdekes dologra fény derült. Azt már tudta, hogy halhatatlan lett, de a többi az új volt számára. Mondjuk a szoros kapcsolatot sejtette, hisz ez egyértelmű. Ezenkívül gondoltban tudnak beszélgetni, érzelmek megosztása, erőmegosztás, és egyenrangú a sárkányával. Ezt elsőre nem értette, de Nick elmagyarázta, hogy létezik egy ezzel párhuzamos világ, a Varázslat világa, és ők onnan származnak. És annak a világnak is meg van a maga bonyolult felépítése, birodalmai, és uralkodói.

Chase leült az ágy szélére a lány mellé, és megfogta a kezét. Közben tekintete elkalandozott a lányon. Barna haja frissen volt mosva, de kócos volt, az anyja segítségével próbálta tisztán tartani a lányt, kisebb nagyobb sikerrel. A szeme csukva, de a pillái néha meg-megrezdültek, és a szemhéja feketén sötétlett, ez volt az egyikpont ahonnan tudták, hogy a lány még életben van, hisz ez mutatta az életerejét. Az arca békkés volt, egy angyal arca. Tökéletes vonásokkal, lágy hajlatokkal, selymes hófehér bőrrel, telt ajakkal és pissze orral. Egy pillantással mindenkit az ujja köré tud csavarni. Közepes termetű, de izmos és nagyon fürgé. Jól bánik a fegyverekkel, és ez érződik a keze tapintásáról. A tenyere egy kicsit kérges, és keményebb az úri lányokénál, ami arra utal, hogy sokat forgat fegyvert. Körmei, vagyis karmai jól ápoltak, eredeti formáját, és érdes felületét körömlakkal próbálja elrejteni sikerrel. Ezekből az apró jelekből látszik, hogy mennyire jól sikerült beilleszkednie az emberek közé. A testén több tetoválás is van, ezt mikor mosdatta sikerült felfedeznie. Egy a bal bokájánál. Egy gyönyörű fekete rózsát formál, és egy óriási tetoválás a hátán. Az egész hátát betakarja, két sárkányszárnyat formáz. De az a furcsa, hogy nem kitárva vannak fel festve, hanem félig összezárza, és úgy van ábrázolva, mintha az övé lenne. A szárnyak hártyáján hegek, lyukak, sebek, és a vége karmos. Chase elgondolkozott rajta, hogy vajon mért ilyen élethű, és sebes, de nem talált rá választ. Talán majd a lánytól megkérdezi.

Chase még sokáig néze a lányt, és gondolkodik. Leginkább a lányon. Próbál rájönni a különös érzéseinek a miértjére. De nem tud. Lehet, hogy előbb elfogadnia kellene az érzéseit, és aztán rájönnie, hogy mik is azok? Lehet, hogy egyszerűbb lenne. De egyik sem megy. Nem tud semmit sem tenne ellenük. Néha föllángolnak, és néha elalszanak. Néha tudja mit tesz, néha nem. Néha tudja mi a célja, néha nincs jövője.

-       Drága, ébredj fel mihamarabb, még sok mindent meg kell válaszolnod! – suttogta a füléhez hajolva, majd nyomott egy apró puszit a lány homlokára, és elindult kifelé a szobából.

-       Chase… ne…kérlek! – a fiú megtorpant mikor meghallotta az akadozó, alig hallható rekedtes szavakat. Teste megremegett a megkönnyebüléstől, majd gyorsan visszafordult és egy lépéssel a lány ágya mellett termett.

-       Sophia! – sóhajtotta és még egy puszit nyomott a lány homlokára, de most aj ajkát otthagyta. – Végre! Egy kicsit ránk ijesztettél! Ilyet többé ne merészelj csinálni! Értetted? – nézet a szemébe.

-       Igen… - mondta.

-       Istenem köszönöm! Sophia, nagyon aggódtunk érted.

-       Sorneth… - nyögte ki nagyon nehezen. A hangját alig lehetett hallani, de ez érthető, hisz elég fáradt volt.

-       Tessék? – kérdezett vissza Chase, hisz nem értette mit szerettett volna mondani a lány.

-       A nevem…Sorneth… - magyarázta, de az ekkor belépe Troy segített felvilágosítani a fiút.

-       Az igazi neve Sophia Sorneth Pentruo. Sophia a halandó neve, a Sorneth pedig a sárkány neve, vagyis az igazi neve, a Pentruo pedig értelemszerűen a családneve. A sárkányharcosok csak más harcosoknak engedik meg, hogy az igazi nevükön hívják, meg a hitveüknek, a lovasuknak és a közeli barátaknak. Nekünk már rég megengedte, de te eddig még nem tudtál róla. Igaz nem tudom, miért pont most akarja elmondani – foglalta össze tömören a tényeket Troy, majd ő is a lány ágyához sétált, és végig simította társa arcát.

-       Köszönöm…

-       Értem. – bólintott Chase, majd egy nagyot sóhajtott.  – Megyek hozok fel valami ételt… - mondta, azzal elhagyta a szobát.

-       Segítesz? – nézett rá Sophia a szobában ácsorgó fiúra, majd a segítségével felült az ágyban.

-       Jól vagy? – kérdezte Troy.

-       Igen. Egyre jobban. Ha sikerül jól laknom tökéletesen leszek – magyarázta. Már a hangján is hallatszódott, hogy erősődik.

-       Ugye tudod, hogy magyarázattal tartozól?

-       Igen sejtettem – mosolyodott el, majd a tekintetét a belépő srácra emelte, és minden mozdulatát figyelte.