Egy angyal bűnhődése

Sziasztok! Az előző késés miatt nagyon röstellem magam, de sajnos nem volt alkalmam feltenni. Ezért kárpótlásul hoztam nektek valamit. Na nem rosszra gondolni nem a következő fejezetet, hanem egy rövid (szó szerint) lélektani novellát.A főszerepben egy angyal áll, aki majd később kerül a történetbe. Tudom, hogy a novellából nagyon sok minden a jövőre utal de attól még remélem élvezni fogjátok. Na akkor én befogtam :D Jó olvasást.

                        Egy angyal bűnhődése

Valahol mesze a Varázslat világában és Hikami vadregényes táján állt Rikolts a világ legfájdalmasabb helye.

A börtöncella szörnyű állapotban volt. Hallani lehetett az egerek, patkányok és más undorító lények motoszkálását, mindenhol szörnyű bűz terjengett és ebbe az orrfacsaró szagba vegyült bele a friss vér vasas illata is.

A lány az ablaknál feküdt a cella árnyékosabb részén, egy szalmahalmon. A szalma vörös volt a ráalvadt és a frissen ráfolyt vértől. A közelben egy kancsó víz poshadt érintetlenül. Az egész cella nyomasztó volt a maga szagával, irritáló neszeivel és magányával.

Ezt a monoton szörnyűséget törték meg a lány nyögései és zihálása, amikor éledezni kezdett. A borzalmas kínzás után, amit kapott csoda, hogy életben volt. Még csukott szemmel feltápászkodott fekhelyéről és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, de már ettől a rutinos mozdulatsortól is eltorzult az arca. Kinyitotta mélyvörös démoni szemeit és végignézte a testén található sérüléseket.

Nem túl súlyos – állapítja meg a forradásokat szemlélve – de így lehetetlené vált az esti szökési tervem.

Felállt körbe járta a kicsiny cellát, majd kinézett a rácsok mögül és megszemlélte magát a másik oldalra felakasztott díszes, egészalakos tükörben. Nemesi vonások uralták arcát, szemeiből sütött a felsőbbrendű gőg és tartásai is királyi származásáról árulkodott, ruháiról nem is beszélve. Fogoly létére csak a fegyvereit vették el tőle, a csukló vértet és különleges köpenyét nála hagyták. Így mindenki tudhatta, hogy ő Demoria törvényes uralkodója lenne, már ha nem a lázadók börtönében halna meg. Kitárta rozsdavörös szárnyait, majd megvizsgálta tollait. Már több mint hatvan éve itt van, elzárva a külvilágtól és a napfénytől. A szárnyait is csak a plafon magassága miatt tudta néhanapján megmozgatni. Igaz, már annak örülnie kellene, hogy még életben van. De számára már megváltás lenne a halál.

NEM!

Nem állhat így hozzá. Neki élnie kell. Ki kell innen szabadulnia! A népéért! A birodalmáért! A családjáért! A világáért! Gulliverért!

Felidézte Gulliver férfias, szoborszerű arcvonásait, éjkék, feneketlen szemeit, mély hangját, ajka lágy érintését, ezüstös haja lágy tapintását. Mindent, ami a sárkány volt. Amiért megérte túlélnie a büntetését. Majd felidézte Sorneth, a legjobb barátnője vonásait. A lágy metszetű arcot, a mindig mosolygó, kavargó zöld tekintetet, a pisze orrot, a lágy ívű ajkakat, a hosszú mindig lebegő hullámos barna haját, a mindig szemébe lógó, és tekintetét pajkossá tevő oldalfrufruját, alacsony termetét, lágy hangját, és a fekete szárnyakat, miknek hártyáin meglátszott már a lány kora és tapasztalta. Majd az összes barátját felidézte. Jólesett visszagondolni azokra, akik szerették olyannak amilyen. Pesszimistának, makacsnak, önfejűnek, bérgyilkosként és gyávának. Mindig, mint egy nyuszi futamodott meg az akadályok elől. Tudta, ők bármit megtennének érte, és erre nem csak joguk, hanem hatalmuk is lenne. Hisz Sorneth a kiválasztott. Nagyot sóhajtott, majd leült a sarokba.

Azt sem tudják, hogy hol vagyok! És az sem biztos, hogy élnek még.

A lány újból mély letargiába zuhant. A vállára vette a világ összes búját-baját, pedig ez Sorneth feladata lenne. Visszagondolt gyerekkorára, mikor a Mester Sorneth-tel és Drake-kel együtt képezte ki, hogy profi gyilkos váljon belőle, majd a mágiára tanították meg. És végül a repülés, mennyit nevettek ők együtt. De elmúlt. Vincent meghalt, Drake eltűnt, Sorneth egy birodalom élén áll és háborúra készül. Ő meg itt üldögél és elmélkedik az ellenség területén ahelyett, hogy a barátai, és a hitvese mellett lenne. Felpattant, majd hatalmával újra a rácsoknak feszült. A két hatalmas energia találkozott, majd egy fényes, hangtalan robbanás kíséretében eltűnt. Semmi sem történt. A lány még sokszor próbálkozott, de mindig eredménytelenül járt. Ő ehhez, túl kicsi, túl gyenge, túl jelentéktelen. Azt sem tudta, hogy a Nagy Sorneth, az Árnyharcos mit lát benne, hisz ő csak egy egyszerű gyáva, gyenge és jelentéktelen lány, mellesleg Demoria főági királyi leszármazottja, de ezzel senki sem törődött. Ő itt Elona és nem király, hanem egyszerűen Elona az angyal.

Folytatta emlékei felidézését. Következő lép már az I. Nagy Háború idejéből származott. Pont Sorneth-nél volt mikor futár hozta a hírt, hogy apjuk meghalt. Talán ez volt az első és utolsó alkalom mikor a lányt az érzelmei vezették. Atyjával mindig nagyon jó viszonyt ápolt. Akkor a lány ész nélkül rohant a csatába, és győzelmet győzelemre halmozott, ezzel megnyerve a háborút, békét teremtve, bosszút állva, elnyerve népe bizalmát. Sokszor álmodozott arról, hogy ő is olyan erős és bátor legyen, mint a barátnője. Irigyelte a lányt, nem is kicsit, főleg mikor megtudta, hogy a lánynak Vincent volt a lovasa és a hitvesét is megtalálta már. De a helyében egyáltalán nem lenne, hisz tudja jól a lány kezében nagyon nagy hatalom, és felelősség van. Ezen kívül egy világ számít rá és még a szíve is meghasadt. Nem is egyszer!

Ő négyről tudott, de csak egynek volt szemtanúja. Az biztos, hogy akkor nem lett volna a helyében. Az a fájdalom és kín, a mi a szemében tükröződött… Még nézni is rossz volt, ahogy a vörös könnyek pirosra festik a hófehér tájat…

Majd felrémlett előtte az elfogásának pillanatai. Akkor is a gyávasága sodorta veszélybe. Akkor hatvan évvel ezelőtt megadta magát, mert remélte enyhítenek a büntetésén. De láss csodát! Mi lett belőle? Mindennapi kínzás, vallatás az év 365 napján, és nincsenek ünnepek. Mindig kerül valaki, aki szívesen elvigye egy körre. Azóta már ezerszer megbánta döntését, és mindent másképp tenne, de neki nincs a kezében ekkora hatalom. Ő csak szenvedhet, de egy biztos, sohasem fog megtörni. Ki fog tartani, mert neki élnie kell. És a halál senkinek sem lehet megváltás a halhatatlanok világában. Mert mindenkin lehet segíteni. Ha mással nem, hát szeretettel, gondoskodással és barátokkal. Az életet meg kell becsülni és nem szabad feladni egy remény érdekében.  A célért nem feladni kell magunkat, hanem harcolni. És ha nincs célunk?  Az sem baj! Nagy ez a világ és előttünk az örökkévalóság, csak találunk valamit, vagy valakit, aki ösztönöz.

Elona az oldalára fordult, és behunyta a szemét. Aludni próbált, de ebben az idegállapotban nem ment. Nem tudta csukva tartani a szemét. Zavarták az őt érő ingerek, érzékei kiélesedtek az ereiben száguldó adrenalintól. Most már tudta mit kell tennie. Most már elég bátor volt hozzá. Azt is tudta, hogy szüksége volt erre a hatvanévnyi szenvedésre, hogy minderre rájöjjön. Hogy erősebbé váljon.

Elona még aznap este megszökött Rikoltsból, maga mögött csak a narancsosan égő várost és halott lények millióit hagyta. Meg sem állt Sárkányvárig, ahol Sorneth és barátai éltek. A régi csapat újra összeállt és már együtt és bátran néztek szembe az előttük álló II. Nagy Háborúval.