2. fejezet - Új élet

Új élet

Napjainkban

- Sophia ébresztő, ma van az első tanítási nap! – robbant be Zafír egy szobába és huppant az ágyon fekvő lányra. A szoba falai sötétvörösek voltak a bútorok feketék és a polcokon mindenfelé régi bőrkötésű könyvek, pergamennek, műtárgyak, varázskönyvek és papírfecnik rajta különböző „fontos” dolgok felírva.

- Jaj, Zaf még öt percet adjál! – könyörgött a takaró alatt fekvő mozgó halom, ami igazából Sophia volt.

- Nem, egy másodpercet sem kapsz! – mondta, azzal lerántotta a lányról a takarót, aki még jobban összegömbölyödött az ágyon. – Felkelni! – parancsolta Zafír, mire a lány morogva, de kimászott az ágyból és belépett a fürdőszobájába. Gyorsan letusolt és megállt a tükör előtt. Szemei alatt karikák voltak, de szemhéja már koromfekete volt, ez mutatta, hogy életereje teljében van. Sophia megfésülte gubancos haját, majd hagyta, hogy hullámosan aláomoljon, sminket nem kellett felraknia, hisz szépsége így is gyönyörű volt, vetekedett a vámpírok földöntúli szépségével. Kilépett a már üres szobájába, bepakolt a táskájába, majd felöltözött. Egy fekete farmer, és egy sötétvörös, mély kivágású hosszú ujjú. Nem, mert ujjatlant fölvenni, mert a karja tele volt forradás nyomokkal. Háborús sérülések. Magára kapott egy fekete bőrdzsekit, majd lefutott a lépcsőn, majd csatlakozott hozzá a türelmetlen Zafír és Sebastian is. Hárman robbantak ki az ajtón, majd Zafír és Sebastian bepattant a kocsijukba, míg Sophia hátán megjelent két hatalmas hártyás szárny, aminek a hártyáján kisebb nagyobb sebek voltak, a harcokra emlékeztetve. A szárnyak „intelligens” lévén, nem tették tönkre a ruhát, inkább készítettek egy kicsike lyukat, és azon bújtak ki, de ha a lány visszaváltozna emberi alakjába, a lyukacskák rögtön eltűnnének. A lány éppen elrugaszkodott a talajtól, mikor Sebastianék lefékeztek mellette.

 - Te meg mit művelsz? Pattanj be! – nézett ki az ablakon Zafír.

- Nem fogok beszállni! Elfogadtam, hogy emberként akartok élni, normálisnak tűnve, igaz szerintem ez nagyon megalázó. Elfogadtam, hogy ti iskolába jártok, pedig szerintem fölösleges. Elfogadtam, hogy halandókkal kell osztoznom, hogy ők velem egyrangúak, ami nagyon lealacsonyít engem. Elfogadtam, hogy engem is iskolába akartok küldeni, és mindenféle mesét és nevet kitaláltok nekem, pedig szerintem ennek egyáltalán nincs semmi értelme. Elfogadtam, hogy az indulataimat meg kell fékeznem, és nem szabad emberekre támadjak, amiben igazatok volt. De azt ne várjátok el tőlem, hogy csöndben, előtettek meghunyászkodva beszálljak az autóba! Nem! Nem! És nem! – mondta Sophia, majd a magasba emelkedett. Azért még neki is maradt egy csepp büszkesége. A család a földbe tiporta, és rá erőszakolták az akaratukat, de azért ne gondolják, hogy neki nincs szabad akarata. Náluk az volt a gond, hogy ők még nem találkoztak a hatalmával, így nem tudták, hogy Sophia mire képes. Érezték a benne lakó erőt, ami százszor nagyobb, mint az övék együtt, de nem tudták felfogni, hogy ez mit is jelent.

         Morogva szelte az eget, és csak néha-néha csapott egyet hatalmas szárnyaival. A madarak mind kikerülték, ők érezték benne a veszélyt, és még rendesen működött a túlélő ösztönük, nem úgy, mint másoknak. Az iskola felett keresett egy lefelé szálló légáramlatot, és azzal együtt szállt le, az iskola egy laposabb tetején. Szárnyait szorosan összehúzta, mire azok eltűntek, és Sophia visszakapta emberszerű külsejét. Gyorsan körülnézett, majd az iskola egy kihaltabb részéhez sétált és egy kecses mozdulattal leugrott a harmadikról. Guggolásba érkezett meg a nedves fűbe, gyorsan felállt, és leporolta a kezét, és előre ment a főbejárathoz, ahonnan hamar kiszúrta a Joseph család iskolába járó tagjait, Anthony, Liza, Zafír és Sebastian. Egy kisebb csoportban álltak a parkoló közepén és halkan beszélgettek. Sophia vett egy nagy levegőt és odasétált hozzájuk.

- Sziasztok! – köszönt.

- Szia! – biccentettek a többiek, majd újra arról a „nagyon” fontos dologról kezdtek beszélni, ami igaziból, egy beadandó dolgozat irodalomból Shakespeare-ről.

- Figyeljetek! – kezdett el beszélni Soph egy nagy sóhaj után. – Azt szeretném kérdezni, hogy nem mehetnék-e haza?

- Nem – rázta meg a fejét Anthony.

- Kérlek! Tudjátok, nem érzem túl jól magam… - kezdett bele egy érveket felsorakoztató akcióba, de megint nemleges választ kapott.

- Sophia, te nem tudsz rosszul lenni, vagy beteg lenni, hisz egy sárkányharcos vagy! - jelentette ki az egyértelmű tényeket Liza. Ahhoz képest, hogy egy egyszerű halandó, talán túl sokat is tud a Varázs világáról. Már rég el kellett volna őt hallgattatni, de hát ő Anthony párja és védettséget élvez. A lány már többször beszélt Lizával erről, de őt nem nagyon érdekelte ez a téma. Csak egy kicsit felelőtlen. De aztán ne őt hibáztassák, ha majd jön valaki is meg akarja ölni a halandót, mert ő szólt előre. És amúgy is Sophia nem a család tagja, vagyis ő nem érzi annak magát, így neki nem kötelessége tűzbe tenni a kezét egy halandó csitriért. Pedig ha arról van szó, ő az egyetlen aki képes lenne megmenteni ennek a halandónak az életét.

- Liza, te ebbe ne szólj bele! – szólt rá élesen Sophia.

- Hé! – csattant fel Anthony is, és szúrós szemekkel nézett Sophiára, akinek a szeme villámlott.

- Anthony el kell ismerned, hogy Lizával kapcsolatban nekem van igazam. Elfogult vagy.

- Nem vagyok elfogult, csak azt szeretném, ha mindene meglenne, és boldog lenne – reagált Anthony.

- Fogd már fel! Itt nem arról van szó, hogy ti mit akartok! Ez már egy kicsit több! – mondta Sophia lehalkítva a hangját. – Nem kellett volna beavatni, akkor élhetné mindennapi életét, és nem kellene átváltoztatni, megölni vagy a Tanácstól rettegni – a Tanács említésére az eddig csöndben álldogáló Sebastian is felkapta a fejét. Mindenkit megijesztett a család emlegetése. A Vámpírok Tanács volt a vámpírok és démonok itteni vezetői. A legerősebb itt élő lények, és a legkülönlegesebb képességekkel rendelkezők lehetnek tagjai a családnak. A Tanács vezetője, már többször is próbálkozott a Joseph család egy-két tagjának az elcsábításával, köztük Sophiával is, de eddig ő szerre nemet mondott.

- Nem fogom őt megölni!!! – sziszegte Anthony dühösen. Liza tett egy bátortalan lépést előre, majd az eddig veszekedőkhöz képest halkan megszólalt.

- Ne döntsetek a fejem felett! – mondta.

- Hallgass, halandó! Megjegyezhetnéd már végre a helyed! – csattant fel Sophia dühösen. Liza pillanatok alatt meghátrált. Megijedt a lány körül szikrázó levegőtől, és félt már önmagától a lánytól is.

- Ne beszélj így vele! – figyelmeztette Anthony a lányt durván.

- Jó rendben feladom, úgysem tudtok logikusan gondolkozni, ahhoz túlságosan is szeretitek – adta meg magát Sophia, mert meghallotta a becsengőt. Hátat fordított a Joseph családnak, majd besétált az iskolába és bement a latin terembe. Már mindenki, a tanár is, bent volt és már elkezdődött az óra. Sophia nem zavartatta magát, egyenesen állt és bátran szembe nézett a dühös tanárral, a többiek nem kis elismerésére.

- Jó reggelt! Én vagyok az új diák. A nevem Sophia Joseph – a családnevét egy picit utálkozva ejtette ki, de senkinek sem tűnt fel a kis hangsúlybeli különbség.

- Jó reggelt! Mr. Jonfy vagyok a latin tanár, kérem foglaljon helyet Tiffany mellett – mondta, azzal vissza is fordult a táblához és tovább magyarázta a felírt nyelvtani szerkezetet. Sophia pedig leült a vakítóan szőke lány mellé, aki kezet nyújtott.

- Tiffany Cray – mutatkozott be kedvesen.

- Sophia Joseph – rázta meg a kinyújtott kezet.

- Akkor az iskolánk bővült egy újabb elérhetetlen Josephfel? – kérdezte gúnyosan, mire a lány újból ránézett.

- Nem vagyok Joseph, csak felvettem ezt a nevet, mert erre köteleztek.

- Á, már értem akkor te hajlandó vagy barátkozni egyszerű hétköznapi emberekkel is? - nézett rá Tiffany egyre növekvő kíváncsisággal.

- Igen – felelte Sophia szűkszavúan.

- Akkor bemutatlak a barátaimnak – jelentette ki győzelemittas hangon. Sophia csak bólintott.

         Ebédszünetig gyorsan repült az idő, és szerencsére nem túl sokszor futottak össze a Joseph család bármely tagjával sem. Később, mint kiderült Tiffanyval majdnem az összes órája közös, így nem sikerült egyedül maradnia kavargó gondolatival, mert Tiffany vagy a barátai közül valaki mindig vele volt és csacsogott az iskolai életről. Sophia figyelmesen hallgatta őket és mindent jól elraktározott, hátha még szüksége lesz a Ki-csalt-meg-kit? információra. Az ebédszünetet a hatalmas udvaron töltötték, mivel nagyon jó idő volt, ennek Sophia is örült, mert végre valami természetes dolgot érezhetett maga körül. Ebédre ő csak egy almát vitt ki magával és Tiffanyt követve egy nagy fa asztalhoz sétált és leült az egyetlen szabadon maradt helyre, ami egy srác mellett volt.

<!--[if !supportLists]-->-   <!--[endif]-->Sziasztok – köszönt hangosan Tiff – Bemutatom csapatunk legújabb tagját Sophia Josephet – mondta mosolyogva.

- Még egy Joseph? – csattant fel egy fekete hajú lány, Aby.

- Nem vagyok Joseph! – mondta Soph, majd beleharapott a piros almába.

- Mondja ezt egy olyan lány akiben, ránézésre több gőg, büszkeség és rosszindulat van, mint az egész iskolában együtt véve – nézett mélyen a szemébe, egy ezüstös tekintetű srác, Soph már rögtön tudta, hogy a fiú váltó, ahogy ránézett.

- A látszat néha csal. Igaz? – kérdezte jelentőségteljes pillantással a lány, pár pillanatig még farkasszemet néztek egymással, majd a srác elkapta a pillantását.

- Ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott el a mellette ülő magas, fekete hajú, ragyogó kék tekintetű srác, Nick. – Troy még senki elől nem futamodott meg!

- Hé, Nick, fogd már be! – csattant fel Troy.

- Nem vagyunk egy súlycsoportban – mondta halkan a lány, mire mindenki értetlenül nézett rá.

- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte Amélia, aki egy egyszerű mezei ember volt, csak értett a mágiához, és ezt Sophia egyből megérezte, és azt is tudta, hogy ezzel a lány tisztában van és a Varázslat világáról is tud.

- Hé, skacok éreztétek a ma reggeli energiát? – ült le az asztalhoz egy barna hajú srác, majd mikor kiszúrta Sophiát elhúzta a száját. – Hopsz! Azt hiszem elszóltam magam!

- Tud rólatok a Joseph család? – kérdezte Sophia.

- Ezt hogy érted? - próbálta tettetni a tudatlant Aby.

- Tudjátok jól, hogy mire értem! – mondta, nem emelte meg a hangját, de mindenki hátán felállt a szőr.

- Nem, és megpróbáljuk titokban tartani ezt, addig ameddig lehet – válaszolt Troy, mert ő úgy érezte, hogy megbízhat a lányban. Egy belső ösztön ezt súgta neki.

- Jól teszitek. Ha kell segítek – bólintott a lány, majd a tekintetét az erdő fáira fordította és próbálta megemészteni az imént meg tudott információkat. Ez az első napja az iskolában, de máris természetfeletti erővel rendelkező tinikkel hozta össze a sors.

- Amúgy, te ki vagy? – kérdezte a barna hajú srác, akinek Kristóf volt a neve.

- Sophia Sorneth Pentruo – mondta, mire többen elcsodálkoztak. Hát, valószínűleg olvasták a Világ Krónikáját, melyben elég sok helyen szerepel, mivel a Krónika nem csak a feltett kérdéseinkre felel, hanem leírja a Varázslat és Valóság világának igazi létrejöttét és sorsok alakulását a mai napig, és minden megélt eseménnyel tovább bővül, ha azt a Krónika úgy tartja be kell kerüljön a könyvbe. De vannak olyan dolgok, amikről a Krónika szelleme sem tudhat…

- Az a Sorneth? – csodálkozott el Tiffany.

- Igen – bólintott a lány.

- Pentras uralkodója?

- Nem. Elszöktem. Most csak egy egyszerű sárkányharcos vagyok, halandó testbe zárva – mondta.

- De…

- …te vagy a kiválasztott!

- Lehet, de most nem vagyok több egy bujkáló sárkánynál, és ha lehet ne feszegessétek ezt a témát.

- Rendben – adták meg magukat, de attól még lopva csodálattal nézték. Troy azon gondolkozott mit kereshet itt ez a lány, ha neki egy másik világban lenne a helye. Pillantása találkozott Nickével, mire rájött, hogy a másik fiú fejében is ez a gondolatsor játszódott le.  Sophia még meg szerette volna kérdezni, hogy kinek milyen képessége van, de sajnos becsengettek.

Nickkel indult el befelé és együtt léptek be a történelem terembe, ahol a Mitológiát tartották. Sophia előre rettegett ettől az órától, nem tudott kellően felkészülni arra a sok hazugságra, amit a tanár mondani fog. Biztosan tudta, hogy rosszul fog járni.

- Jó napot! – lépett be a tanárnő a terembe, Miss. Martony.

- Jó napot! – köszönt az osztály is, majd elkezdődött az óra.

- A mai órán a Világunk létrejöttéről fogunk beszélgetni. Ha valakinek véletlenül hozzáfűzni valója lenne, az bátran szóljon, szívesen meghallgatom! – mondta, majd az asztalra dobott könyvek közül kiemelt egy bőr füzetet. – A vallásosok kedvéért ezzel kezdeném. A Biblia szerint Isten teremtette a Világot, hét nap alatt – mondta, majd felolvasta az erre vonatkozóan kigyűjtött jegyzeteit és idézeteit, majd miután ezzel végzett, várta, hogy valaki tegyen valamiféle hozzászólást, de a diákok többsége csak egyetértően bólogatott. Így a tanárnő folytatta az órát. – A tudósoknak is megvan a maguk elméletük erről a nagyszerű eseményről - majd felolvasta az erre vonatkozó jegyzeteit is. Ez már nagyobb hatást váltott ki az osztályból. Többen felcsattantak, hogy ez hülyeség, meg ehhez hasonló értelmes dolgokat mondtak. Sophia nem figyelt, mikor a tanár már a következő történetre tért volna rá, Sophia akaratlanul is felemelte a kezét, mire a tanár kíváncsian ránézett.

- Igen?

- Van még egy legenda erről az „eseményről” – mondta, majd lesütötte a szemét, mikor rádöbbent, hogy mekkora marhaságot művelt.

- Igen? – nézett rá csodálkozóan a tanár.

- Igen – bólintott Soph.

- És? – próbálta beszédre ösztönözni a makacsul hallgató lányt.

- A legenda szerint a világot három Ős boszorkány teremtette a Varázslat világából, ami ezzel egy párhuzamos világ.  Az egyik boszorkány a múltat látta, a másik a jelen történéseit látta kiválóan át, míg a harmadik a jövőt volt képes meglátni. Az első, akinek a múlt jutott, volt hármuk közül a legidősebb testvér, ő képes volt megérezni mások érzéseit és azokat manipulálni, így ő lett az Érző. A második, középső testvér, aki a jelen volt, érintéssel olvasott a gondolatokban, így ő lett a Tapintó. És a harmadik, a jövő, a legfiatalabb testvér, lett a Pusztító, mert képes volt a természetet uralni, ami egy szörnyen nagy áldás volt. A három boszorkány tartotta fent a Világon a rendet és a békét a két világ között. De semmi sem tarthat örökké, így ennek a békés időszaknak is vége szakadt. Pusztító fellázadt még több hatalmat szeretett volna, a nővérei hatalmát, ő szerette volna uralni az egész világot. Egyszerű halandók alkották a seregét, amivel a nővéreit próbálta meg leigázni, míg a két másik boszorkány egyedül volt. Próbálták szavakkal leállítani húgukat, de nem sikerült, így a varázserejükhöz fordultak és csapdába csalták a Pusztított. Sikerült legyőzniük, de szörnyű ára volt. A saját életüket kellett feláldozniuk. De ők nem féltek ezt meg tenni, így sikerült elérniük a világon újra a békét. Úgy tartják, hogy így alakult ki a föld mai felszíne is, de kitudja. De az az egy biztos, hogy azóta a Valóság világában nem sikerült megtalálni a tökéletes békét, mindig szemben állt valaki valakivel, és ez beszennyezte a Föld gyönyörűségét és mindenkit megfertőzött egy kevéske rosszindulattal – mesélte a lány halk, alig halható hangon.

- A Bibliainak legalább lehet hinni, de ez egyszerű halandzsa! – csattant fel az egyik fiú.

- És mi van, ha ez a történet tényleg igaz? – kérdezte Sophia halk, hideg hangján, mire a fiú megremegett.

- Esélytelen. Nem létezik varázslat, ezek csak kitalációk – ellenkezett vele.

- Nem tudhatod – mosolyodott el hirtelen a lány.

- Ezt meg, hogy érted? – kérdezte a fiú, de sajnos kicsöngettek. A szőke, zöld szemű fiú gyorsan összepakolt, majd a lány asztalához sietett, nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Rémisztőnek és hihetetlennek találta a mesét.

- Hé, szőke herceg, fogadd el, hogy sokkal több minden létezik ezen a világon, mint amit elmersz képzelni – mondta vidáman Soph, majd a vállára dobta a táskáját és kifelé indult, de a fiú rendíthetetlenül követte a lányt. Nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, érezte, hogy valami nincs rendben a lánnyal, de nem tudott rájönni, hogy mi.

- A nevem Chase és nem vagyok szőke herceg! – mondta, felzárkózva a lassan sétáló lány mellé.

- Én Sophia vagyok – mutatkozott be a lány is, mivel az illem így kívánta, és élvezte a fiú társaságát, de ezt hangosan be nem vallotta volna. Főleg a fiúnak nem mondta volna ezt el. Együtt léptek ki az iskola kapuján, és Chase udvariasan kinyitotta előtte az ajtót és még előre is engedte a lányt, ami egy jó pont volt nála. De a fiú keltette jókedve hamar semmissé lett, mikor meglátta a kocsijuk mellett rá várakozó Zafírt és Sebastiant. Szuper! Már csak ez hiányzott! A fiúval jóban volt, talán annak háborús múltja miatt, és mert látta a dolgokat a lány szemszögéből is, de Zafírt nem bírta annyira, mivel zavarta az állandó fecsegése, és a vásárlásmániája, amivel gyakran ostromolta a lányt, de talán a családból még velük volt a legjobban meg barátkozva és ezzel a legtöbben tisztában voltak, ezért intézték a vele kapcsolatos ügyeket ők.

- Figyelj nekem most mennem kell! – intett a fejével a rá várakozó társaira.

- Még találkozunk? – kérdezte a fiú egy csábos mosolyt rávillantva.

- Feltétlenül, ha máshol nem is a suliban igen – bólintott Sophia és halványan elmosolyodott.

- Nem így értettem! Ez a beszélgetés még befejezetlen és szeretném valamikor befejezni – mondta, mire Sophia sóhajtott egy nagyot és előkotort egy papírfecnit a táskájából. 

- Adj egy tollat! – nyújtotta ki a kezét, mire a fiúengedelmesen a kezébe nyomott egy fekete tollat, a lány gyorsan felfirkantotta rá a számát, majd a tollal együtt visszaadta a fiúnak. – Itt a számom, hívj fel! Majd beszélünk! – intett egyet majd elrohant a sárga kocsihoz, és bepattant a hátsó ülésre. Zafír és Sebastian pedig előre ült be és elhajtottak.