1. fejezet - Találkozás

Találkozás

Két évvel korábban

Sötét volt. Nagyon sötét. Igaz a Hold már fent volt, de a fénynek útját állták a sötét felhők. Alant egy erdő terült el, igaz egy nagy sötét foltnak látszott. Az erdőben néma csend volt. Az itt lakók érezték a közeledő hatalmas energiát, s bár tudták, hogy nem gonosz, mégis menedékbe vonultak és várták az energia távozását. Egy lány sétált ugyanitt. A szeme előtt néha-néha összemosódott a táj, de rendületlenül haladt előre. Egy fekete, arany díszes íjra támaszkodott. Hosszú barna haja csatakos volt a vértől, ugyanígy a barna ruhája is. Kezét a vállán lévő sebre szorította, amiből ömlött a vér. De a lány a testét borító sérüléseket figyelmen kívül hagyva haladt előre, éjszakai szállást keresve. Tudta, hogyha a szabad ég alatt éjszakázna, az számára egyet jelentene a halállal, főleg így, hogy ennyire le van gyengülve. Ahogy egyre több mérföldet hagyott maga mögött, úgy fogyott egyre jobban az ereje is. Már alig tudott megállni a lábán, mikor meglátta a közelben álló házat. Remélte nem lakik benne semmi, de ha mégis, az sem jelentett volna számára problémát. Vagyis remélte, hogy még van annyi tartalék ereje, hogy tudjon magának élelmet és szállást szerezni.

Ahogy egyre közelebb ért a kivilágított, két emeletes fehér épülethez, a bent élők is észrevették közeledését. Egy vállig érő hullámos szőke hajú férfi lépett ki a bejárati ajtón és közeledett óvatosan az erdőből kilépő lány felé. A férfi is érezte a lány energiáját, és tudta vigyáznia kell vele, akármennyire is el van fáradva a lány. A közeledő felemelte zöld tekintetét és kérlelően a barna szemekbe nézett, majd erejét véglegesen elvesztve, eszméletét vesztette, és csak a férfinak köszönhette, hogy nem kötött közelebbi ismeretség a talajjal.

-         Sebastian – kiáltotta, mire egy szintén szőke hajú fiú lépett ki, és ment az idősebb mellé.

-         Igen? – kérdezte.

-         Segíts bevinni! – mondta a férfi, mire Sebastian az ölébe kapta a lányt és bevitte a házba. Felvitte a második emeletre, és belökte az egyik vendégszoba ajtaját, majd a lányt letette az ágyra, és figyelmesen szem ügyre vette. A lánynak hosszú, fenékig érő hullámos barna haja volt, nem nézett ki valami magasnak, de annál izmosabbnak. Porcelánfehér bőre már-már világított a sötét szobában. Vajon hol sérülhetett meg ennyire? És mi lehet? kérdezte magában Sebastian, majd kirohant a szobából és a lány illatát követve kirohant az erdőbe.

Ami a férfi szemi elé tárult, az maga volt az életre kelt borzalom. A tisztás, aminek a szélén állt, tiszta vér volt. Vámpír és démon holttestek egymás hegyén-hátán, szörnyű módszerekkel kivégezve. Van, akinek az arcára kiült a rettegés, vagy volt olyan aki, még egy utolsó halál sikolyra nyitotta ajkait, de az már nem tudott felröppenni az égig, de egy mindegyik halottban közös volt. Mindegyik üveges tekintettel meredt előre. A rét közepén egy agonizáló férfi feküdt. Már alig volt benne élet, de még lélegzett, és szenvedett. Bastian közelebb lépkedett a férfihoz. Orrát felhúzta a bűz miatt. Rothadó hús bűze. A középen fekvő démon mellkasából egy hosszú, fehér markolatú tőr állt ki. Úgy tűnt a fegyver elvétette a tűz démon szívét, így az még életben maradt addig, amíg a fegyverben lévő halálos méreg el nem jut a szívéhez. A démon szörnyű állapotban volt. Vörös haja nagy bogokba ragadt, és még vörösebbre festette a rászáradt vár, a két füle felett két hosszú fekete egyenes szarv meredt ki. Vakítóan kék tekintette egyre üvegesebb lett, látszott, hogy már közel a vég. A férfi arcát belepte a por, a sár és a vér undorító elegye, de így is szembeötlő volt arcának szoborszerű szépsége. Nagyon valószínű volt, hogy ezt a pusztítást a lány végezte, de vajon miért? Sebastian alaposan körbejárta a környéket, és nem talált semmi más furcsa dolgot. De mire visszaért a rétre, hogy kikérdezze a férfit a történtekről, az már halott volt. Kihúzta a mellkasából az enyhén hajlított díszes tört, majd megtisztította a fűben és az övébe dugva hazatért.

A lány csak hónapok múltán tért magához, tél közepén. A sebei mind beforrtak, és teljesen egészségesnek nézett ki. Hirtelen nyitotta fel örvénylő zöld tekintetét. Felült az ágon, és csodálkozva végignézett magán. Életben vagyok, valaki ellátta a sebeimet! Még egyszer végignézett magán. Szemre vételezte a vállán lévő forradást. Még egy heggel több lett. Majd felemelte lenyugodni látszó tekintetét és körbe akart nézni a szobában, de a pillantása találkozott az ajtóban álló fiú kék tekintetével. A fiú alig lehetett több egy tízéves ember kölyöknél, göndör szőke tincsei, és izzó kék értelmes szemei voltak. Arca a gyermekekre jellemző kerekded vonások uralták. A gyerek elmosolyodott, majd nevetve kirohant a szobából.

- Felébredt! A titokzatos lány felébredt – kiáltotta, de a lány nem nagyon törődött vele. Felállt, majd felvértezte magát. A csuklójára feltette a megszokott ezüst alkarvértjét, ami az éjjeliszekrényen állt, majd az ágy végében álló ruhakupachoz sétált és megnézte frissen mosott és vasalt ruháit. Hamar magára kapta, majd a fegyvereit is sorra csatolta fel, végül pedig megállt a szobában lévő egészalakos tükör előtt és végignézett magán. Közepes termett, izmos test, lány létére nem állt neki rosszul az izomzat, igaz nem voltak akkora bicepszei, mint egy férfinak, de azért nem panaszkodhatott, nem volt erőnek híján. Hosszú fenékig érő hullámos barna haja csillogva, fényesen és selymesen omlott alá válláról. A vért és a sarat kimosták belőle, addig, amíg nem volt magánál. Tekintete tovább futott az arcára. Szemébe lógó oldal frufruját egy mozdulattal kisöpörte arcából és szemrevételezte azt. Zöld tekintette izzott a hosszú fekete szempillák alatt, és ezen az sem változtatott, hogy nagyon fáradt volt. Az eddig élénk fekete színű szemhéja halványszürke lett, ez is árulkodott, a szeme alatti karikák mellett, hogy mennyire közel állt a halálhoz. Amúgy is sápadt arca most még sápadtabbnak tűnt. Majd végig nézett viseletén. Egy hófehér szorosan rátapadó derékig érő fehér inget viselt, rajta egy barna bőr mellény, aminek volt egy rövid ujja, és csak a lány melléig ért, és két kicsiny gombbal volt összefogva. A lány hasa deréktól csípőig csupasz volt. Majd egy barna bőr rövidnadrágot viselt, ami szintén szorosan az alakjára simult, rajta egy kétszer körbetekert szegecses barna övvel, majd a lábán egy boka fölé érő bőszáru, barna bőr csizma, és végül és barna köpeny tette teljessé öltözetét. Leellenőrizte, hogy fegyverei jól vannak-e rögzítve. A kardja az övébe befűzve, mellette két hosszított, enyhén hajlított pengéjű kés, kettő dobótőr a felkarjára csatolva és négy rendes tőr a combjára rögzítve. Ehhez még jön a hátára csatolt díszesen faragott és díszített íj, amihez nem voltak nyílvesszők. A köpenye csuklyáját a fejére hajtotta, majd egy könnyed fordulattal hátat mutatott a tükörnek és szembenézett az őt bámuló elég népes családdal.

-         Köszönöm – mondta halkan, és elindult az ablak felé. Elhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot, ezzel beengedve a szobába a tél hidegét. A családból páran megborzongtak a hirtelen jött széllökéstől. Egy kecses mozdulattal felugrott a párkányra, már ugrott is volna ki, mikor valaki elkapta a csuklóját. Egy rövid barna hajú és kék szemű lány volt az.

-         Várj! – mondta és visszahúzta a szobába. Bastian, a lány párja becsukta az ablakot.

-         Tán fogoly vagyok? – nézett fel a körülötte álló vámpírokra és démonokra. Lazán a falnak dőlt, de az izmai megfeszültek és a szemei is a szökés lehetőségét lesték. Biztos volt, hogyha talál egy rést, akkor rögtön eltűnik innen.

-         Nem, de szeretnénk tudni, hogy ki vagy – lépett elő egy szőke hajú férfi, ő volt az, aki először észrevette a lányt. – Én Symour Joseph vagyok, és ők a családom – mutatott körbe a szobában, mire sorra mindenki bemutatkozott.

-         Téged hogy hívnak? – lépett a férje mellé Angela egy kedves mosollyal az arcán, hosszú barna haja és barna szeme volt, nagyon szeretetreméltó asszony volt. A lány sokáig nem válaszolt, majd nagyon halkan szólalt meg.

-         Sophia vagyok – mondta, de tekintetét nem emelte fel a földről, meghunyászkodott a család előtt. Most gyógyult meg, nem akart már megint harcolna, inkább megadja magát, félretéve a büszkeségét. Máskor ezért a gondolatért, és tettért rögtön pofon csapta volna magát, de most nem volt abban a helyzetben, hogy az a fene nagy büszkesége vezesse.

-         Nagyon örülök, Sophia – mosolygott rá Liza, egy kék szemű, szőke hajú halandó lány, valószínűleg ő volt a tízéves fiú, Josh, nővére.

-         Most már elmehetek? – kérdezte halkan.

-         Nem – karolt bele Zafír, az a lány, aki visszahúzta az ablakból. Sophia megmerevedett és lenézett az őt karoló mosolygós lányra. – Eddig nem mehetsz el, míg el nem mentünk vásárolni és szeretnélek egy kicsit megismerni.

-         Engedj el!!! – sziszegte halkan, de már késő volt. A lány előtt a szoba elfeketedett és megjelent előtte a lány múltja. A képek gyorsan pörögött le előtte, de mindegyik az emlékeibe égett. Percek múlva tért magához és mikor kinyitotta a szemét látta, hogy valaki lefejtette róla a csacsogó lányt. – Ne érjetek hozzám!! – mondta. Körülötte a levegő szikrázott, a szeme vörösbe váltott a szemfogai megnőttek kiélesedtek és kilógtak a szájából. A családra vicsorgott, arca eltorzult a dühtől és az őrülettől, de nem támadott. A levegőt egy nyugalom hullám szelte át és érte el a lányt. Majd egyre több és több hullám. Míg az elsők meghajoltak a lány hatalma előtt, addig a többi elérte és megnyugtatta a lányt, Bastian a nyugalmat addig sugározta Sophia felé, míg az teljesen meg nem nyugodott és vissza nem burkolózott a hideg álarca mögé. – Sajnálom, de jobb lesz, ha én most megyek. – azzal hátat fordított és már ugrott is ki az ablakon. De megint visszahúzták, igaz most már ügyeltek arra, hogy ne érintsék őt meg hosszú ideig.

-         Nyugodtan itt maradhatsz addig, amíg teljesen felépülsz, mi vigyázunk rád – mondta a családfő.

-         Köszönöm, de… - kezdet ellenkezni a lány. Valahogy ő nem ezt tartotta a legjobb megoldásnak.

-         Ne ellenkezz, ez így mindkettőnknek jó. Te nem fogsz újból megsérülni, és lesz szállásod, engem pedig nem fog a lelkiismeret-furdalás gyötörni.

-         Rendben – sóhajtott nagyot a lány, mert belátta Symournak igaza van.