Prológus
Az
örökkévalóság, mint a tenger csillog
előtted. Tudod, hogy van vége, de nem látod. Tudod, hogy az életednek is van
vége, de nem tudhatod meddig tart. Mindennap felkelsz és teszed a dolgod, de
nem tudhatod meddig.
Hallhatatlan vagy, de tudod, hogy ez sem tart örökké. Talán
várod a halálod pillanatát. Évezredek óta élsz, egyedül, magányosan, összetört
szívvel. Nincs senki melletted, csak magadra számíthatsz.
Már eleged
van.
Ugrani akarsz, de tétovázol. Érzed, nem bírod tovább, de a
csillagok túl fényesen ragyognak feletted. Nem tudsz tőlük búcsút venni.
Le akarsz
lépni, de félsz, hogy nem látod többet ezt a világot. Nem látod a Nap
körforgását, a Hold fényét, a sötétség nyugodtságát.
Tétovázol nem
vagy elég erős. Nem tudod megtenni. Túl erős benned az Ösztön, mely az életre,
a védelemre és a Sorsod útjára vezet.
Fáradt vagy,
túl régóta szenvedsz. Nincs ki visszatartson. Sose volt.
Vagy mégis?
Ott a
családod. De hol?
Nekik vége. A
halált hoztad rájuk. Ők is a te lelkeden száradnak. De nem tudsz mit tenni.
Már túl késő.
Már nem léphetsz vissza. Már megtetted az első lépést. A másodikat is. Már csak
egy lökés és vége.
Felszabadulsz.
De nem tudod
megtenni.
Felcsillan a
remény. A remény, hogy neked is szántak valamit. A remény, hogy megleled
társad. A remény, hogy vagy valaki.
Elkéstél.
Mindig elkésel. Csak egy pillanat kellett é minden romba dőlt. Egy pillanat,
ami mindent eltörölt. Egy pillanat, ami mindnet megváltoztat.
És
felcsillant a remény. Lehetsz valaki. Lehet életed. Lehet társad.
Beteljesítheted a Sorsod.
De rád a
fájdalom vár. S halál kíséri utad.
A Sorsod
beteljesítheti magát. A Sorsod, hogy megleld helyed, aztán újra visszasüllyedj.
A Sorsod egybeszövődik a Világéval. Te vagy a Világ, és a Világ vagy Te.
De ez jó?
Várnod kell,
míg eljön a Te időd, addig szenvedj, úgy ahogy meg van írva. Mert a Te utad
vérvörös könnyektől színes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése