3. fejezet - Az igazság

Az igazság

Sophia a telefonja ciripelésére ébredt. Tudta, hogy ez még nem az ébresztő ideje, ennyire már volt fejlett az idő érzéke, sőt általában már a csengő előtt ébren szokott lenni. Ezt segítette a már lassan egy hónapja tartó iskolai „gyakorlata”. Igen, már egy hónapja éli a középiskolások problémákkal teli életét, és ez alatt az egy hónap alatt egyre jobban eltávolodott a Joseph családtól, és még közelebb került az iskolában megismert bandához és Chasehez. Kezdte egyre jobban megkedvelni a szőke herceget, és sikerült a barátaival is elfogadtatnia a srácot. Így ha akarta azt mondhatta volna, hogy felhőtlen az élete, de ez csak a látszat. Igazából még mindig nyomasztották a rémálmai, és valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az élet ereje is rohamosan fogyott. A fekete csík a szemhéján már majdnem teljesen kifakult, és ez kezdte megijeszteni.

            Kinyújtotta a kezét és egy fél perces vak tapogatózás után megtalálta az éjjeli szekrényére letett telefonját. Fél óra múlva a temetőnél. Fontos! Chase Rövid, de hatásos és lényegre törő. Sophia rápillantott az órára, majd ki az ablakon, majd újra az órára. Hajnali 4: 05 és még mindig sötét volt. Egy pillanatig sem gondolkozott, rögtön döntött. Tudta, hogy valószínűleg valami komoly baj lehet, mert Chase még sohasem üzent ilyen korán, már abból kiindulva, hogyha nem volt tanítás tizenkettő előtt nem lehetett kimozdítani az ágyból. Gyorsan kipattant az ágyból, letusolt és felöltözött. Egy sötétszürke csőfarmer és egy sötétvörös V kivágású hosszú ujjú pólót vett fel, majd magára kapta a fekete bőrdzsekijét, egy vörös sálat és egy fekete magas sarkú csizmát.  Csöndben osonva ment le a lépcsőn, ilyenkor nagyon tudott örülni a múltjának, és hangtalan lépteinek. Megkönnyebbülve sóhajtott, mikor már a házon kívül tudta magát, de újabb akadály került elé. Autóval menjen, vagy repüljön? A repülés hangtalan, gyors és így van esély arra, hogy észre sem veszik az eltűnését. Az autó lassabb, a motornak hangja van, és valószínűleg hamar észreveszik, ha hiányzik egy sportkocsi, még akkor is, ha az ő kicsike fekete Ferrarija beleolvad az éjszakába. Egyértelmű volt számára, hogy mit fog választani. Egy percre koncentrált, majd megjelent mögötte a fekete szárnyak körvonalai. A szárnya tökéletesen beleolvadt a sötétbe, csak a körvonala és a csontok végén kimeredező fehér karmok villantak ki. Hangtalanul felszállt, majd erős csapásokkal elrepült. Úgy, hogy vissza sem tekintett a házra.

            Tíz perc múlva egy elhagyatott, ködös temető fölött szárnyalt. Sokan úgy gondolták, hogy ez a temető kísértet lakta, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó. A történetnek az alapja az, hogy árnyakat láttak a ködben, ami igazából az itt garázdálkodó lényeknek tudható be. Sophia jól tudta, hogy a szellemek nem tennék be a lábukat ebbe a világba. A lány leszállt egy rozoga vaskapu előtt, majd a kerítésnek támaszkodott és a díszesen mintázott vaskaput figyelte. Pár perc múlva meghallotta a feléje közeledők neszezését, így rögtön eltűntette a szárnyát, mivel Chase nem tudta, hogy a lány mi is valójában. Érdeklődve hegyezte a fülét, és így hamar rájött, hogy Chase nem egyedül jön. Megismerte a srác, hangtalan és tapasztalt lépteinek a neszét, de mellette még mást is hallott, egy botladozó lény jött mögötte. A lába sorra akadt meg a gyökerekben, de abból, hogy még mindig alig hallható volt a neszezése, és, hogy még nem esett el, a lány biztos volt, hogy nem egy halandóval van dolga. És a távolból, igaz halkan, de meghallotta négy mancs lépéseit is. A szagokból következtetett a felé közeledők kilétére. Chasét biztosan felismerte, senkivel sem lehetne összetéveszteni a juhar különleges illatát, és a mancs gazdája is tuti Troy volt, erre a fenyőfa illatból következtetett és a harmadik lény egy démon, méghozzá nagyon fiatal démon, és nagyon fél.  Óvatosan lehajolt és egy halk surranó hang kíséretében egy tőrt szorított a kezébe. A biztonság kedvéért. A távolból az ő hangjára egy hasonló felelt, de tudta, hogy a másik fegyver egy kard lesz. Még kellett pár percet várnia, mire megjelent a temetőt körülölelő fák között Chase szőke haja, és nyugodt zöld tekintette. A két zöld pillantás egy végeláthatatlan másodpercre összefonódott és próbálták megnyugtatni egymást. Végül Sophia alig láthatóan bólintott, mire Chase halványan elmosolyodott.

-         Fedezlek titeket! – hallotta meg Troy hangját a fejében, és egy pillanatra a látta a srác ezüstös tekintetét is felvillanni. Ahogy Chasék közeledettek, ki tudta venni a fenyegető kardot is a fiú háta mögött. Mikor hallótávon belülre érkeztek, hangosan köszönt a barátjának:

-         Szia! – mondta és megnyugtatóan elmosolyodott. – Minden rendben lesz! – üzente gondolatban a lány, mire a fiú egy pillanatra meglepődött, majd tovább haladt előre. Negyed méterrel a lány előtt kellett megállni.

-         Szép jó estét Sorneth! – köszönt a fiú mögött álló egyszerű füstdémon.

-         Szebb lenne nélküled, Golgi! – motyogta a lány, mikor végre sikeresen felismerte bérgyilkos barátját.

-         Ó, bocsáss meg, hogy elrontottam ezt a romantikus találkozót az ocsmány jelenlétemmel! – a démon tényleg nagyon ronda volt. Alacsony volt és kövérkés, de ettől függetlenül látszottak a jól kidolgozott izmai is. Hosszú seszínű haja a lapockájáig hullámosan lógott hátra és nagy bogokba ragadt, míg elől a gyöngyházszínű szemekbe hullott. Az egész lényen a szeme volt a legszebb, a gyönyörű gyöngyház szempár, és annak varázslatos kisugárzása. Keskeny ajkát, most egy vonallá szorította össze idegességében, és arca többi részéhez képest aránytalanul nagy orra piros volt a hajnali hideg levegőtől. Az arcán két hosszú, rózsaszín forradás húzódott végig, ezzel még jobban elcsúfítva szerencsétlen lényt. Sophia az egyik forradásnak ismerte a múltját. Vagyis ő sebesítette ilyen csúnyán meg a démont, még a legelső találkozásukkor.  De mindezek különlegességek mellett a démon különösen megbízható és barátságos lény volt, eltekintve a belőle sugárzó fagyosságtól.  Többször segítették ki egymást a bajból, így a lány nem tudta, hogy mire számítson a férfitől.

-         Mit keresel itt, Golgi? – kérdezte a lány a tőle már megszokott fagyossággal a hangjába.

-         Téged! – válaszolt a férfi egyszerűen, majd a lány lábai elé lökte a megszeppent fiút. Chase semmit sem értett a beszélgetésből, és egy pillanatra a lánytól is megijedt, ahogy ott állt fölötte tőrrel a kezében. De a lány erre rácáfolt, mikor a rögtön a fiú elé pattant, és lehajolt hozzá, hogy megkérdezze tőle, hogy érzi magát.

-         Jól vagy? – kérdezte és leguggolt mellé, hogy felsegítse.

-         Igen – bólintott Chase, de egy pillanatra megijedt, mikor meglátta a lány összehúzott, hüllőszerű szembogarát és éles fogait, de megbízott a lányban és remélte az sem bántaná. A lány megnyugtatóan elmosolyodott, majd a fiút is felhúzva felállt, és védekezőn beállt elé.

-         Akkor kérdezem máshogy! Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, mire Golgi gonoszan elmosolyodott.

-         A fejedért járó vérdíjat.

-         Azt hittem barátok vagyunk – próbált meg hatni rá a lány, de lélekben már felkészült a harcra és pillanatok alatt testileg is. Mert alighogy a másik ellökte magát a talajtól, az ő izmai megfeszültek és elugrott arról a helyről, ahonnan most egy kard állt ki. – Sajnálom! – suttogta Sophia, majd egy láthatatlan mozdulat sorral a férfi mögé került és támadásra emelte a karját. De nem sikerült neki, mivel a férfi időben észrevette szándékát, és megpördült a tengelye körül és ösztönösen védekezően felhúzta a karját, így a fekete penge megütközött a gyenge alkarvértben. A vas vért pedig hamar megadta magát a neki feszülő erőnek és apró darabokra tört, így a lány tőre belesiklott a lágy húsba. Sophia érezte a kezére csordogáló meleg, fekete vért így távolabb ugrott egykori barátjától. Majd egy nagy levegőt véve, újra a barátjára támadt, igaz nem szívesen, de úgy gondolta, hogy ez csak védekezés, és nem gyilkosság. Pedig nagyon is gyilkosság volt.

Fél perc nem telt bele, már az egykori Golgi holtteste fölött állt, és a fekete pengéjű tőr annak mellkasából állt ki. Sophia egy pillanatig még nézte a férfit, majd örökre lezárta a gyöngyház fényű szemeket, majd kihúzta tőrét a szívéből és hátátfordított a testnek. Egy pillanat múlva a testből fekete lángok csaptak fel, és égették el Golgi testét, aminek hamvát a szél felkapta és messzire fújta el. Oda ahol talán majd új boldogabb, békésebb és jobb életet kezdhet. Sophnak már többször megfordult a fejében, hogy ő is megpróbál új életet kezdeni, hogy egyszer hagyja majd megölni magát. Mert igaz teste hallhatatlan a lelke igen is kezd már egyre jobban szenvedni az idő múlásával. Túl régóta szenved már ezen a világon. De mindig mikor arra az elhatározásra jutott, hogy vége, de most tényleg örökre vége, mindig történt valami, ami miatt meggondolta magát, így szenvedhetett tovább.

-         Jól vagy? - kérdezte Chasetől.

-         Igen. És te? – bólintott a fiú, majd felbotorkált mellé a kiálló szikla peremre, ahol a lány ült. Innen az egész temető, és erdőt be lehetett látni. Ők ketten gyakran jöttek ide ki, csakhogy gondolkozzanak. Valahogy szerettek itt lenni. Igaz félelmetes volt, de őket nem rémisztette meg.

-         Persze. Nincs semmi bajom – mondta a lány, majd a fiú vállára hajtotta a fejét.

-         Te tényleg megölted azt az embert? – kérdezte csodálkozva Chase.

-         Nem embert, démon. Amúgy igen – vonta meg vállát közömbösen a lány. Valahogy már nem tudta meghatni az újabb lélek halála, még akkor sem, ha ők valamikor barátok voltak.

-         Démon? Mond, hogy csak viccelsz!

-         Nem. Chase, már mondtam, hogy sokkal több dolog létezik, mint amennyit te elképzelni tudsz. Ez a világ sokkal nagyobb, mint amilyennek te gondolod.

-         És te honnan tudsz erről?

-         Nem ehhez a világhoz tartozom. Én nem vagyok ember – jelentette ki Sophia az egyszerű tényeket. Chase hirtelen levegő után kapott, majd a szívverése felgyorsult.

-         Nem vagy ember? Akkor mi vagy te?

-         Harcos. Egy sárkányharcos. 

-         Hogy mi???

-         Egy sárkányharcos vagyok. Méghozzá a nemesebb fajtából. Chase az én lelkem egy sárkányé. Egy fekete sárkányé.

-         Kérlek Sophia, mond, hogy csak viccelsz! – könyörgött a fiú. Egyszerűen ez túl sok volt már neki.

-         Nem, ez az igazság. Chase hidd el nekem! De ezt titokban kell tartanod.

-         Persze, de… ez olyan hihetetlen – nézett fel a csillagos égre. Majd megrázta a fejét és érdeklődve a lányhoz fordult. – És mit takar az a kifejezés, hogy sárkányharcos? Mert az addig oké, hogy sárkány meg démon, de még sohasem hallottam olyanról, hogy sárkányharcos.

-         Nincs sok különbség egy sárkány és egy sárkányharcos között, mindössze annyi, hogy nekünk eggyel több alakunk van…

-         Gondolom ez az emberi test – szólt közbe Chase, mire Sophia megrázta a fejét.

-         Nem. Az igazi sárkányoknak is van emberi alakjuk. Nekünk van egy harcos alakunk, ez egy középút egy teljesen átváltozott sárkány és egy halandó között.

-         Vagyis?

-         Vagyis, valamilyen ránk sárkányalakban jellemző testrész és a szárnyunk megjelenik,

-         Aha, értem – bólintott a fiú. Majd hirtelen eszébe jutott valami. – És én mi vagyok? - kérdezte, mire Sophia ledöbbent. Az elmúlt napokban érezte, hogy a barátjával nincs minden rendben, így utánanézett annak családjának, de senki különlegeset nem talált, pár lovason kívül. Így biztos, hogy a srác halandó. De most rájött minden titok nyitjára. Chase a lovasa lett, és emiatt, mint halandó lovas ő is hallhatatlanná vált, és így lehetett az, hogy megváltozott az illata és az utóbbi napokban furcsán érezte magát. És ezzel Sophia is magyarázatott kapott arra a különleges rejtélyre, hogy miért fogy az életereje. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megpróbálta magában elnyomna az érzést, hogy új lovasra lelt. Mert Vincent, a Mestere, halálát még mindig nem sikerült feldolgozni. Vincent volt neki az utolsó mentsvára, miután a világából ebbe a világba szökött. Már azon volt, hogy megöli magát, mikor megjelent a Mestere és annak egy másik tanítvány a szőke Drake. Sophia ahogy a férfira nézett, tudta, hogy az a lovasa, és a férfi képes új reményeket adni megfagyott szívének. Így elnapolta saját kivégzését és csatlakozott a kis csapathoz. Így lett belőle bérgyilkos. De azon az éjjelen, mikor a családhoz keveredett a démonok megölték a Mesterét, és Sophiára is rátámadtak, de ő neki sikerült megmenekülnie és mindenkit megölt a rájuk támadó csapatból. Chase tétova érintése hozta vissza a valóságba.

-         Soph, minden rendben? – kérdezte lágyan a lányt, mikor látta, hogy visszatért. Mindent ki lehetett olvasni a zöld szempárból. Most például tudta, hogy fél és valami miatt nagyon szomorú. Annyi mindent el tud árulni a lány tekintete. – Válaszolsz a kérdésemre? – mosolygott rá Chase, és próbálta a jelenhez kötni.

-         A lovasom vagy – mondta, miközben ujjai hegyével óvatosan megérintette a fiú mellkasát, pont a szíve helyén. – És most már hallhatatlan – válaszolta pár perces csend után, hangja valahogy furcsán csengett, mintha már megint nem ebben a világban járni.

-         Igen? – kérdezte érdeklődve Chase. Akkor mindenre választ kaphatna. Hogy miért bízott meg rögtön a lányban, meg hogy egyáltalán hogy vette észre. És főleg, hogy ha együtt vannak, miért viselkednek mind ketten olyan felszabadultan.

-         Egy vagy velem! Belőlem születtél. Te vagy a lelkem jobbik fele – folytatta a lány az elkezdett magyarázatott, ugyanazon a furcsa hangon.

-         Sophia! – rázta meg ijedten a lányt az ifjú lovas, mikor annak szeme hirtelen fekete lett, majd felakadt. A lányon erős remegés hullámok futottak végig, karjai ellazultak és Sophia utat engedet a rátörő érzéseknek, így nem vette észre, hogy mi folyik körülötte.

Chase nagyon meg volt ijedve, mikor a lány hirtelen rosszul lett. Nem tudta, hogy mit kellene tenni, mert egy egyszerű halandó esetében valamit még csak kitalál, de mit tegyen egy rángatózó sárkányharcossal. A mentőt mégsem hívhatta egy misztikus lényhez. Így nagyon megnyugodott, mikor Sophia izmainak görcsös rángása abbamaradt, és elmerült a pihentető eszméletvesztés tavaiban. Most még nagyobb dilemmája volt. Mit csináljon a lány élettelennek tűnő testével? És főképp az újonnan szerzett információkkal. A lányt óvatosan a karjaiba emelte, majd lassú lépésekkel távolodott a temetőtől. Csak a pár mérfölddel arrébb állt meg. Kinyitotta a hófehér Toyota ajtaját, és beültette az alélt lányt előre az utas ülésre és ő maga is beszállt a vezetőülésbe. Gyorsan indított, majd még fél órán keresztül céltalanul autókázott a városban.

Fogalma sem volt róla, hogy mit is csináljon. Sophiát vihette volna vissza a Josephekhez, de ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, csak abból kiindulva, hogy a lány mennyire nem volt megbarátkozva a családdal. Vagy vihette volna magához reménykedve abban, hogy az anyja még nem ébredt fel, mert hanem vicces lett volna kimagyarázni, hogy miért visz egy élettelen, az anyja számára ismeretlen lányt haza.  De Chase mégis úgy gondolta, a lány nagyobb biztonságban lenne nála, mint a „saját” családjánál. Így egy éles jobb kanyar és vagy öt perc autókázás után leparkolt a saját otthona előtt, és gyorsan végignézte a fehér egyemeletes ház ablakait. Szerencsére sehonnan sem látott fényt kiszűrődni, így biztonságosan vitte be a lányt a házba. És óvatosan felosont a szobájába, majd a lányt letette a fekete ágyneműs franciaágyra, és becsukta az ajtót. Egy nagy sóhaj után, amit lehetett egy megkönnyebbültnek, vagy akár egy megint- bajba-kerültem sóhajnak venni, lecsúszott az ajtó mellett és a földről figyelte a békésen szuszogó lányt. Beletúrt szőke hajába, majd megint eleresztett egy hangos sóhajt.

Ennek a lánynak vagyok a lovasa. De ez vajon mit jelent?